Pszt! Ne mondjátok el senkinek, de ma nem sok mindent tettem eddig. Fáradt vagyok, álmos, kialvatlan, nyűgös, már a második kólát dobom be, pedig az elsőt se kellett volna. Az idő továbbra is szar, legutóbb akkor volt részem jó időben amikor az Ágival vásárolni mentünk (naptárba visszatekintve az Június 28-a volt). Azóta minden nap esik és felhős. Talán egyszer kétszer láttuk a napot, de lassan a hajam elkezd fakulni, a bőröm hamuszürke, és a diétám amire annyira büszke voltam, romokban hever.
Még szerencse hogy a barátaim nem növények, mert már mind kipusztult volna. Egyszerűen nincs időm és energiám megfelelően locsolni/gondozni őket.
Azért történt jó is, a múlt hét végén megléptünk Brüsszelbe és Bruggébe. Brüsszel hozta a formáját, egy álmos, nem-történik-itt-semmi városka. Szép, tiszta, Únió Centrum, Pisilő Kisfiú, Atomium, csoki, gofri, Főtér és nagyjából ennyi. Finomat ettünk az Ízek utcájában, a Santorini étteremben. Kiköpött olyan volt mint Korfu vagy Zakinthos bármelyik beülős tavernája, a falra festett görög falu/tengerképeken kis beépített, színváltós (!!!) led lámpások díszítették a vulkánt és az ablakokat sőt, a wcben még az is ki volt írva hogy nem szabad a papírt a klotyóba dobni. Autentikus. Az étel szuper volt, kiadós, és Brüsszelhez képest fantasztikusan jó áron (10 euró alatt körettel). Az egyetlen ami furcsa volt hogy három pulóverben ültem az asztalnál. A görög szigeteken eddig mindig elég volt egy réteg ruha...
Vasárnap az esős Brüsszelből átgurultunk Bruggébe. Már meséltem hogy Brugge milyen szép. Most sem okozott csalódást, habár az egy órás úton végig szakadt az eső. Brugge azonban napsütéssel várt, kis fehér vattapamacs felhőkkel. A parkolóház (rögtön az első a hídon átkelve) egy napra 8,40 eurót számít fel, úgyhogy el is dugtuk a kocsit. Bevetettük a hotelben pisilés taktikáját, a recepciós sráctól még térképet is kértem. Kedvessége alapján tudom ajánlani a Novotel szállodát! :)
Mivel végre nem kellett ázott madárként kipislogni a kapucni alól, adtam a cukorszintemnek, csoki után gofri után sültkrumpli után csoki után keksz meg ez az amaz...11-5ig voltunk ott, de 4,30-ra már sikerült annyira eltelnem hogy nem kellett több édesség. Voltunk hajózni is, piszok Tomi már lassan érti a Hollandot is. Én csak szavakat csípek el, de mire elcsípem a szót már elfelejtem hogy az mit jelentett. Azért jó volt megint megnézni a tavaly augusztusi szállásunkat kívülről, főleg hogy most még a nap is melengette az arcunkat kicsit.
Brugge után irány vissza Calais, a vonatra nagyon sokan vártak, az angolok megkezdték az olimpia előtti aprólékos ellenőrzéseket. Az eddig megszokott 15 perces határátkelés most eltartott 45 percig.
Jólesett egyet kirándulni, de legközelebb már nem mennék el Brüsszelig. Inkább Antwerpen, Rotterdam, Amszerdam, habár ez utóbbi már messze van egy rövid látogatáshoz. De lehet hogy csak azért vagyok ilyen antibrüszi, mert szombat reggel az atomiumnál úgy eláztunk hogy csak na. És mert a metrót összevissza építik és a kitáblázás minden csak nem egyértelmű. Pedig még mindig 80-as évek Supra Hits-e szól a metró rádión! :)
Nade, ideje valami konstruktívat alkotnom a főnököknek is.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Utazás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Utazás. Összes bejegyzés megjelenítése
2012. július 18., szerda
2012. június 28., csütörtök
Elegem van a Problémákból
Elég volt.
Hétfő este úgy döntöttünkem, hogy egy szoba ajtót lecserélni nem lehet nagy ügy. Elvégre csak kicsavarozni kell zsanérokat, az újabbakat kicsit feljebb szerelni és kész, nem?
Nem.
A keret és az ajtó sokszor le lett festve, legalább 3mm vastag rétegben állnak a különböző színek. Kiderült, hogy véső és reszelő kellene. Nincs, leszarom. Jó lesz a laposhegyű csavarhúzó is. Meg kalapács. Nem érdekel hogy 7 óra elmúlt. A ház előtt bevezették a Wimbledon Tenisz idejére a speciális parkoló zónát amire az engedélyt mi természetesen nem kaptuk meg. Hétfő óta minden nap megbarmolnak minket, tök mindegy hogy hányszor hívtam az önkormányzatot. A felső szomszéd minden este átrendezi a járólapon a lakást, az egy dolog hogy a kutyájának körmének kopogását halljuk (blöki nem problémás, sőt viccesnek is találom a kis kocogó hangot), de az este 11-es széktologatást már rohadtul utálom. Úgyhogy nekem ne szóljon senki, ha este 7kor szobrászkodni támad kedvem az ajtókerettel.
Szépen kivertem a lyukat. Stresszlevezetésnek jó volt látni ahogy a ronda rétegek alól előtűnik végre a nyers fa. Tomi - már elég idegesen megcsinálta a felső zsanérnak a helyet. Eredmény: az én zsanérlyukam kb 3-4 mm mély, domborzatát tekintve Mátra. Tomi zsanérhelye 0,5mm mély és lapos mint a befagyott Balaton. Eddigre már nagyon akartunk aludni, mert kilenc is elmúlt már. Mindegy hogy nem egyenes, mindegy hogy milyen, csak rakjuk már fel hogy legalább be tudjuk csukni az ajtót éjszakára, két hét után először.
A zsanérokat én bolond lelkesen becsavartam a keretbe. Nem baj hogy itt-ott ferde a csavar, ahogy elnézem más elviekben hozzá értő emberek munkáját, az enyém eddig semmiben sem tért el nagyon az övékétől. A probléma ott kezdődött, hogy egy fix zsanérhoz hozzáigazítani egy libegő ajtót képtelenség!
Negyed óra ingerült 'told-feljebb-tartsd-most jó-ne már!- bszki tartsd már-most-ne!-jaj!-na még egyszer-nem fizetek másnak azért hogy egy szaros ajtót beigazítson-nna, talán-jó-ezaz-a murva életbe- kár hogy az eredeti törött zsanért nem lehetett csak megragasztani-francba-******* ******' után egy mozdulattal betettem az ajtót az ablak mellé a sarokba, felsöpörtem a kudarc nyomait, és 10 percen belül már írtam az sms-t Pistinek:
Ma elkezdett csöpögni a wc tartály túlfolyóra. Ki a mosókonyhába. Ahol a hűtő és szárítógépek vannak, plusz még legalább 5 kartondoboznyi elcsomagolásra váró holmink. Még jó hogy a vendégek épp otthon voltak amikor a probléma jelentkezett és megkezdték a katasztrófaelhárítást. Egyelőre egy 10 literes vödör elég, de nálam már betelt.
Letojom a felújítást, letojom hogy a konyhában billeg egy-két járólap, Kefalónia, Mallorca és Kos között vacillálok. Last minute. Főnökeink áldásukat adták, úgyhogy most kis időre hanyagolom a problémákat és elveszek a homokos strandok keresésében. Majd referálok hogy mire jutottam.
Hétfő este úgy döntött
Nem.
A keret és az ajtó sokszor le lett festve, legalább 3mm vastag rétegben állnak a különböző színek. Kiderült, hogy véső és reszelő kellene. Nincs, leszarom. Jó lesz a laposhegyű csavarhúzó is. Meg kalapács. Nem érdekel hogy 7 óra elmúlt. A ház előtt bevezették a Wimbledon Tenisz idejére a speciális parkoló zónát amire az engedélyt mi természetesen nem kaptuk meg. Hétfő óta minden nap megbarmolnak minket, tök mindegy hogy hányszor hívtam az önkormányzatot. A felső szomszéd minden este átrendezi a járólapon a lakást, az egy dolog hogy a kutyájának körmének kopogását halljuk (blöki nem problémás, sőt viccesnek is találom a kis kocogó hangot), de az este 11-es széktologatást már rohadtul utálom. Úgyhogy nekem ne szóljon senki, ha este 7kor szobrászkodni támad kedvem az ajtókerettel.
Szépen kivertem a lyukat. Stresszlevezetésnek jó volt látni ahogy a ronda rétegek alól előtűnik végre a nyers fa. Tomi - már elég idegesen megcsinálta a felső zsanérnak a helyet. Eredmény: az én zsanérlyukam kb 3-4 mm mély, domborzatát tekintve Mátra. Tomi zsanérhelye 0,5mm mély és lapos mint a befagyott Balaton. Eddigre már nagyon akartunk aludni, mert kilenc is elmúlt már. Mindegy hogy nem egyenes, mindegy hogy milyen, csak rakjuk már fel hogy legalább be tudjuk csukni az ajtót éjszakára, két hét után először.
A zsanérokat én bolond lelkesen becsavartam a keretbe. Nem baj hogy itt-ott ferde a csavar, ahogy elnézem más elviekben hozzá értő emberek munkáját, az enyém eddig semmiben sem tért el nagyon az övékétől. A probléma ott kezdődött, hogy egy fix zsanérhoz hozzáigazítani egy libegő ajtót képtelenség!
Negyed óra ingerült 'told-feljebb-tartsd-most jó-ne már!- bszki tartsd már-most-ne!-jaj!-na még egyszer-nem fizetek másnak azért hogy egy szaros ajtót beigazítson-nna, talán-jó-ezaz-a murva életbe- kár hogy az eredeti törött zsanért nem lehetett csak megragasztani-francba-******* ******' után egy mozdulattal betettem az ajtót az ablak mellé a sarokba, felsöpörtem a kudarc nyomait, és 10 percen belül már írtam az sms-t Pistinek:
Megpróbáltuk lecserélni a zsanérokat a hálószoba ajtókon. Nem sikerült. Mikor érsz rá?Szombaton jön szerelni.
Ma elkezdett csöpögni a wc tartály túlfolyóra. Ki a mosókonyhába. Ahol a hűtő és szárítógépek vannak, plusz még legalább 5 kartondoboznyi elcsomagolásra váró holmink. Még jó hogy a vendégek épp otthon voltak amikor a probléma jelentkezett és megkezdték a katasztrófaelhárítást. Egyelőre egy 10 literes vödör elég, de nálam már betelt.
Letojom a felújítást, letojom hogy a konyhában billeg egy-két járólap, Kefalónia, Mallorca és Kos között vacillálok. Last minute. Főnökeink áldásukat adták, úgyhogy most kis időre hanyagolom a problémákat és elveszek a homokos strandok keresésében. Majd referálok hogy mire jutottam.
2012. április 19., csütörtök
Milánói Út Szeptemberben, 50eFt/fő
Tisztára belelkesültem, hogy na majd ez milyen jó ötlet lesz, aztán huszárvágással keresztbehúzták a számításomat, úgyhogy gondoltam megosztom, hátha valakinek kedve támad Milánóba utazni. Én ugyan még nem jártam ott, de Olaszország-tészta-pizza-táska-fagyi sosem áll messze tőlem.
Tehát:
Repcsi: Budapestről Szeptember 10-én hétfő kora reggel a Wizz járatával. Vissza a Malpensa reptérről Budapestre 12-én vagy 13-án kora délután, vagy este (Bp érk 11 után). Bőrönd nélkül kb 30ezer forint (két főre!)
Reptéri transzferek mindét irányba két főre: 10000 forint
Szállás: erre különösen nagy gondot fordítottam. Londonból kiindulva inkább érdemesebb kicsivel többet költeni a szállásra, mint időt (és London esetében pénzt) utazásra. Egy Monastery Hostel nevű helyre esett a választásom. Ugyan 57ezer három éjszaka, de van reggeli (ami saját utazási tapasztalatokból kiindulva tényleg fontos), és a képek alapjáb a bánnyó (fürdő) is normális. Bármerre néztem, ez a hostel volt a legközelebb a milánói Dómhoz, és persze ez volt a legolcsóbb is. Ha valakinek van jobb tanácsa, akár személyes tapasztalatból is, a hozzászólások nálam Captcha-mentesek!
Szóval: 30,000+10000+57,000= 97,000 két főre.
Én már nem tudom hasznosítani az ötletet, de ha valaki igen, akkor a foglalást máris ejtse meg a WizzAir oldalán.
Mucifoci Top Tippje:
A Wizzair lehetővé tesz banki átutalásos fizetést is. A napokban teszteltem a lehetőséget, hogy 1100 forintért a társaság bankjának utaljam a pénzt, és jelentem, működik. Bankkártyás fizetés helyett 'megrendeltem' a jegyeket. A Wizzair küldött egy emailt, hogy 24 órán belül meg kell ejtenem az átutalást. Ez nem azt jelenti hogy 24 órán belül oda kell érnie a pénznek, hanem azt, hogy a vásárlónak a bankja felé megbízást kell adnia. Az én utalásom már másnapra odaért, és a visszaigazoló emailt szinte azonnal megkaptam. A repjegyek végső ára ötezer forinttal lett kevesebb így, hogy nem kártyával fizettem!
Tehát:
Repcsi: Budapestről Szeptember 10-én hétfő kora reggel a Wizz járatával. Vissza a Malpensa reptérről Budapestre 12-én vagy 13-án kora délután, vagy este (Bp érk 11 után). Bőrönd nélkül kb 30ezer forint (két főre!)
Reptéri transzferek mindét irányba két főre: 10000 forint
Szállás: erre különösen nagy gondot fordítottam. Londonból kiindulva inkább érdemesebb kicsivel többet költeni a szállásra, mint időt (és London esetében pénzt) utazásra. Egy Monastery Hostel nevű helyre esett a választásom. Ugyan 57ezer három éjszaka, de van reggeli (ami saját utazási tapasztalatokból kiindulva tényleg fontos), és a képek alapjáb a bánnyó (fürdő) is normális. Bármerre néztem, ez a hostel volt a legközelebb a milánói Dómhoz, és persze ez volt a legolcsóbb is. Ha valakinek van jobb tanácsa, akár személyes tapasztalatból is, a hozzászólások nálam Captcha-mentesek!
Szóval: 30,000+10000+57,000= 97,000 két főre.
Én már nem tudom hasznosítani az ötletet, de ha valaki igen, akkor a foglalást máris ejtse meg a WizzAir oldalán.
Mucifoci Top Tippje:
A Wizzair lehetővé tesz banki átutalásos fizetést is. A napokban teszteltem a lehetőséget, hogy 1100 forintért a társaság bankjának utaljam a pénzt, és jelentem, működik. Bankkártyás fizetés helyett 'megrendeltem' a jegyeket. A Wizzair küldött egy emailt, hogy 24 órán belül meg kell ejtenem az átutalást. Ez nem azt jelenti hogy 24 órán belül oda kell érnie a pénznek, hanem azt, hogy a vásárlónak a bankja felé megbízást kell adnia. Az én utalásom már másnapra odaért, és a visszaigazoló emailt szinte azonnal megkaptam. A repjegyek végső ára ötezer forinttal lett kevesebb így, hogy nem kártyával fizettem!
2011. október 18., kedd
Guiness, Lóherék és Felhők - hétvége Dublinban
Ní breac é go mbíonn sé ar an bport.
Addig nem számít lazacnak, amíg a parton nincs. (Ír közmondás)
'Dublin? Minek mennétek ti Dublinba?' kérdezte mindenki (a londoni magyarok), akinek újságoltuk hogy hova vettem repülőjegyet. Az ötödik kérdezőnek már csak megvontam a vállamat, nem akartam belemenni, hogy hát van ugye a U2, meg a híres ír dimbes-dombos tájak, meg a sör, meg a Temple Bar, meg a U2, és a Bono, meg a U2...
Igazság szerint azért vettem oda repjegyet, mert már évek óta piszkálta a fantáziámat, hogy milyen lehet Írország fővárosa, ahova olyan, de olyan olcsón lehet eljutni Londonból! Mindenképpen szeretnék menni túrázni (khm, túracipőben gyalogolni kietlen helyeken max 3 órát, ami után rendes meleg, és tiszta szobában alhatok, miközben kint süvít az óceán felől betoluló vihar szele, stb, stb, stb), de mielőtt belemélyednék a szigetország rejtelmeibe, Dublint kell 'kipipálni' a listáról. Szerintem ez azért van, mert túl sokszor nézegettem túl sokáig a földrajz atlaszokat, és az olyan mások által jelentéktelennek tartott városok is (mint pl Dublin és Klagenfurt) számomra igazi csemegeként hangzanak.
Kíváncsi voltam, hogy honnan indultak Bonoék (Paul Hewson és barátai). Azt hiszem, a magyarázatot megtaláltam, íme Dublin két napban.
Péntek 10 óra. Gatwick.
A járat már egy órája késik (és a frizura már kilenckor sem tartott...). Vadiúj kék kézipoggyászomon egyensúlyoztam a majdnem új kék körömlakkomat, és pingáltam a körmeimet. Tomi elment beszerezni vizet, amit nem tudunk majd hova tenni. Éppen esedékes három másodperces információ tábla ellenőrzésemet végeztem, amikor a lassan fókuszáló szemeim végre ráálltak a kegyetlen valóságra. Gate Closing (beszállás befejeződik).
1. Dehát szárad a lakkom.
2. Csak négy körmöm van kész
3. Tomi sehol
4. OMG lekéssük a járatot mert én körmöt lakkozok? Egyáltalán, ki az a barom aki egy két napos hétvégére körömlakkot visz magával??
5. Olybá tűnik, lehetséges egyszerre jobb kezet legyezni (szárítás), bal kézzel telefonálni, és valahogy még a holmikat is összeszedni
6. Nem futással képzeltem a dublini út kezdetét. Tomi a hátam mögül kiabál, hogy kapjak észhez, nem fejezhetik be a beszállást, ha egyszer el sem kezdték, még a Ryanair sem.
7. Futás közben kiabálok vissza, hogy elhiszem, de itt most nincs idő és lehetőség logikusan gondolkozni, mert mégiscsak a Ryanairról van szó.
8. Sorban állunk, mindenki liheg, főleg a már félspicces, rénszarvasnak öltözött legénybúcsús srácok is. A beszálló kártyákat ellenőrző halkan javasolt is nekik öt kocsmát ahova a srácoknak feltétlen be kell térniük.
9. A beszállást lebonyolították 15 perc alatt, úgyhogy mindenkinek volt ideje kifújni magát a bezárt gépben, ami még legalább 30 percet tipródott felszállás előtt.
Az utunk sima volt, blablabla, leszálltunk, és én azt hittem hogy gyalog be is kell sétálni a belvárosba, mert olyan nagy volt a terminál (Dublin népessége harmadannyi mint Budapesté, de a repterük az bőven nagyobb mint a mienk...). Amikor már negyed órája csak gyalogoltunk a végeláthatatlan folyosókon, kezdtem izgulni, hogy lekéssük az utolsó buszt és taxizhatunk, amitől 10 emberből 10 óva intett minket az ára miatt. Szerencsére megcsíptük a járatot, és rögtön bele is szaladtunk egy nagyon kedves, de számunkra érthetetlen angolt beszélő buszsofőrlánnyal, aki harmadik visszakérdezésünkre csak lassan eltagolta, hogy fi-gyel-jük a be-mon-dá-so-kat, mert ab-ból majd ki-de-rül, hogy hol kell le-száll-nunk a ho-tel-hez. Majd beletaposott a pedálba, mi pedig nem győztünk helyet keresni. Hat euró per fő, a busz 25 percen belül szinte a hotel előtt tett le minket.
Az O'Connell Street északi végénél laktunk (azon az utcán ahol hajdanán volt egy Bona Vox nevű hallókészülékeket árusító bolt!), egy nagyon sörszagú, de nagyon kedves srác nagyon udvariasan elmutogatta, hogy hogyan találjuk a szállodát, majd büszkén tovább is állt (a hotel ajtajától 15 méterre álltunk).
Szombat reggel meg is dőlt az első elmélet Dublinról, legalábbis az időjárás tekintetében. Ragyogó kék ég, napsütés, pár felhőpamacs, kellemes hőmérsékletek... Irány a belváros, amin véletlenül átsétáltunk 20 perc alatt hosszában. Rá kellett döbbennünk, hogy az ír főváros központja igencsak piciny, ezért volt lehetőség (hogy Zsolti szavaival éljek) elveszni, mert nem kellett attól tartani hogy nem találunk oda az ingyenes városnézés kiinduló pontjához.
Igen, jól olvasod. Ingyenes idegenvezetés. Azóta már tudom hogy ilyen van a legtöbb nagyvárosban (Londonban is!), de akkor és ott nagyon meglepő volt. Az elképzelés szuper: az idegenvezetésnek nincs fix ára, de a túravezetőt természetesen lehet borravalózni, de ez egyáltalán nem kötelező. Nagyon tetszett mindkettőnknek, mindenkinek ajánlom!
A séta érintette azt a stúdiót, ahol az akkor még Hype néven ismert fiatal srácokból álló zenekar felvette az első dalát. Áhítattal néztük az ajtót, ahonnan a zenekar énekese, Paul átment a szemközti kocsmába ünnepelni. Vigyorogva néztünk, amikor az idegenvezető elmesélte, hogy Pault kitették az elit kocsmából, mert nem illett rá az ideális vendég leírása. A legenda szerint az addigra már rogyadozó lábakon közlekedő rocksztár tanonc visszakiabált a kocsmárosnak, hogy 'egyszer megveszem a kocsmádat!' Amikor eljött az ideje, Bono és Edge nemcsak a kocsmát, hanem a mellette levő hotelt (Clarence), az az alatt levő diszkót (The Kitchen), és a kettő között fekvő bárt (ahol trabantok lógnak a plafonról!) is megvásárolták (részben). Sóhaj. Ez a Bono ez a Bono...
A rocksztorik után betértünk megpihenni a Temple Bar egyik legismertebb kocsmájába, a Temple Bar-ba. Itt aztán volt minden ami ír szemnek-szájnak ingere: ír zene, ír sörök, ír ételek, ír kávé, stb, stb, stb. Itt jött a második kellemes meglepetésünk: Dublin egyáltalán nem drágább mint London. Hallottuk, hogy egy pint sör 8 euró. Büszkén jelentem, hogy 5-nél többet sehol sem fizettünk érte (csak úgy, mint London belvárosában sem).
A város zümmög a rock és népzenétől, nekünk úgy tűnt, az írek három dolgot szeretnek: sörözni, beszélgetni, és zenélni. A sorrendről nem vagyok meggyőződve, de így már értem, hogy miért van akkora kultusza a rocknak arrafele. A kocsmákban esténként mindenhol élőzene van, az írek és a turisták itt nyitottak az újra, szerintem egy kezdő zenekarnak jó esélye van közönséget találni. Zenészekből sincs hiány: aki nem jutott be a kocsmába zenélni, az az utcán muzsikál. Azt nem tudom hogy vajon azért zenélnek-e ennyit mert nem tudnak mást csinálni a szabadidejükben, de az biztos, hogy az írek nagyon közösségi népség!
Most nézem a wikipédián, hogy Dublin lakosságának a fele 25 évnél fiatalabb. (Ez mondjuk megmagyarázza hogy miért volt annyi fiatal, de hova tűntek az idősebbek?) Nekünk nagyon tetszett a város hangulata, az ott lakók közvetlensége. Az írek abszolút nem követik az angol divatot, sokkal egyedibben, változatosabban öltöznek, a lányokon többnyire kényelmes ruhát láttam, nem két számmal kisebbet (na nem este!), a srácok pedig nem úgy tűntek, hogy az angol gilisztatestű (elnézést!) férfiúknak tervezett TopShopból öltözködnének. Az utcák tiszták, rendezettek, de szinte mindegyik beugróból, árkádból ömlött ki a sörös húgyszag (mondjuk Párizsban is hasonló a Szajna part). Az épületeket viszont nem védik annyira. A belváros közepe nagyon csinos, takaros, színes ajtók és visszafogott kirakatok, de két utcával kijjebb már a Budapestről is ismert omló vakolatok, koszos ablakok és eldobált szemetek várják az oda tévedőt. Minden városnak van szép és nem szép arca, éppen ezért igyekeztem én is a jót látni: A Butler's kávézókban csoki is jár a kávéhoz (és milyen finom a citromos süti!). A hamburgereket nagyon értik az írek. A zebrákon a gyalogosoknak is három állású a lámpa, piros, sárga és zöld. Van villamos (kettő vonal, ami nem találkozik sehol). Láttunk filmforgatást is. Voltunk a Bonoék kocsmájában (hotel majd máskor). Voltunk a Viking múzeumban. Megkóstoltam a Guinnesst (még mindig nem ízlett).
Vasárnap sem ízlett a Guinness, de a szuvenírboltok alapján kezdem azt hinni hogy a világon én vagyok az egyetlen. A reptéren külön üzlet árult mindenféle Guinness szuveníreket, karácsonyfa dísztől kezdve a konyharuhán át a sörnyitóig minden volt!
Visszatérünk? Egészen biztosan. Aki teheti, az vegyen repjegyet vagy vonatjegyet (hajójegyet, stb), és látogasson el Dublinba. Két nap - szerintem - a városra bőven elég, aki több idővel rendelkezik, az tud egy napos kirándulásokra befizetni, vagy kihasználhatja a busz-vasúthálózatot és ellátogathat vidékre is.
MuciFoci utazását a Ryanair, a Cassidy's Hotel és az Airlink reptéri busz támogatta megfelelő költségek térítése ellenében.
Addig nem számít lazacnak, amíg a parton nincs. (Ír közmondás)
'Dublin? Minek mennétek ti Dublinba?' kérdezte mindenki (a londoni magyarok), akinek újságoltuk hogy hova vettem repülőjegyet. Az ötödik kérdezőnek már csak megvontam a vállamat, nem akartam belemenni, hogy hát van ugye a U2, meg a híres ír dimbes-dombos tájak, meg a sör, meg a Temple Bar, meg a U2, és a Bono, meg a U2...
Igazság szerint azért vettem oda repjegyet, mert már évek óta piszkálta a fantáziámat, hogy milyen lehet Írország fővárosa, ahova olyan, de olyan olcsón lehet eljutni Londonból! Mindenképpen szeretnék menni túrázni (khm, túracipőben gyalogolni kietlen helyeken max 3 órát, ami után rendes meleg, és tiszta szobában alhatok, miközben kint süvít az óceán felől betoluló vihar szele, stb, stb, stb), de mielőtt belemélyednék a szigetország rejtelmeibe, Dublint kell 'kipipálni' a listáról. Szerintem ez azért van, mert túl sokszor nézegettem túl sokáig a földrajz atlaszokat, és az olyan mások által jelentéktelennek tartott városok is (mint pl Dublin és Klagenfurt) számomra igazi csemegeként hangzanak.
Kíváncsi voltam, hogy honnan indultak Bonoék (Paul Hewson és barátai). Azt hiszem, a magyarázatot megtaláltam, íme Dublin két napban.
Péntek 10 óra. Gatwick.
A járat már egy órája késik (és a frizura már kilenckor sem tartott...). Vadiúj kék kézipoggyászomon egyensúlyoztam a majdnem új kék körömlakkomat, és pingáltam a körmeimet. Tomi elment beszerezni vizet, amit nem tudunk majd hova tenni. Éppen esedékes három másodperces információ tábla ellenőrzésemet végeztem, amikor a lassan fókuszáló szemeim végre ráálltak a kegyetlen valóságra. Gate Closing (beszállás befejeződik).
1. Dehát szárad a lakkom.
2. Csak négy körmöm van kész
3. Tomi sehol
4. OMG lekéssük a járatot mert én körmöt lakkozok? Egyáltalán, ki az a barom aki egy két napos hétvégére körömlakkot visz magával??
5. Olybá tűnik, lehetséges egyszerre jobb kezet legyezni (szárítás), bal kézzel telefonálni, és valahogy még a holmikat is összeszedni
6. Nem futással képzeltem a dublini út kezdetét. Tomi a hátam mögül kiabál, hogy kapjak észhez, nem fejezhetik be a beszállást, ha egyszer el sem kezdték, még a Ryanair sem.
7. Futás közben kiabálok vissza, hogy elhiszem, de itt most nincs idő és lehetőség logikusan gondolkozni, mert mégiscsak a Ryanairról van szó.
8. Sorban állunk, mindenki liheg, főleg a már félspicces, rénszarvasnak öltözött legénybúcsús srácok is. A beszálló kártyákat ellenőrző halkan javasolt is nekik öt kocsmát ahova a srácoknak feltétlen be kell térniük.
9. A beszállást lebonyolították 15 perc alatt, úgyhogy mindenkinek volt ideje kifújni magát a bezárt gépben, ami még legalább 30 percet tipródott felszállás előtt.
Az utunk sima volt, blablabla, leszálltunk, és én azt hittem hogy gyalog be is kell sétálni a belvárosba, mert olyan nagy volt a terminál (Dublin népessége harmadannyi mint Budapesté, de a repterük az bőven nagyobb mint a mienk...). Amikor már negyed órája csak gyalogoltunk a végeláthatatlan folyosókon, kezdtem izgulni, hogy lekéssük az utolsó buszt és taxizhatunk, amitől 10 emberből 10 óva intett minket az ára miatt. Szerencsére megcsíptük a járatot, és rögtön bele is szaladtunk egy nagyon kedves, de számunkra érthetetlen angolt beszélő buszsofőrlánnyal, aki harmadik visszakérdezésünkre csak lassan eltagolta, hogy fi-gyel-jük a be-mon-dá-so-kat, mert ab-ból majd ki-de-rül, hogy hol kell le-száll-nunk a ho-tel-hez. Majd beletaposott a pedálba, mi pedig nem győztünk helyet keresni. Hat euró per fő, a busz 25 percen belül szinte a hotel előtt tett le minket.
Az O'Connell Street északi végénél laktunk (azon az utcán ahol hajdanán volt egy Bona Vox nevű hallókészülékeket árusító bolt!), egy nagyon sörszagú, de nagyon kedves srác nagyon udvariasan elmutogatta, hogy hogyan találjuk a szállodát, majd büszkén tovább is állt (a hotel ajtajától 15 méterre álltunk).
Szombat reggel meg is dőlt az első elmélet Dublinról, legalábbis az időjárás tekintetében. Ragyogó kék ég, napsütés, pár felhőpamacs, kellemes hőmérsékletek... Irány a belváros, amin véletlenül átsétáltunk 20 perc alatt hosszában. Rá kellett döbbennünk, hogy az ír főváros központja igencsak piciny, ezért volt lehetőség (hogy Zsolti szavaival éljek) elveszni, mert nem kellett attól tartani hogy nem találunk oda az ingyenes városnézés kiinduló pontjához.
Igen, jól olvasod. Ingyenes idegenvezetés. Azóta már tudom hogy ilyen van a legtöbb nagyvárosban (Londonban is!), de akkor és ott nagyon meglepő volt. Az elképzelés szuper: az idegenvezetésnek nincs fix ára, de a túravezetőt természetesen lehet borravalózni, de ez egyáltalán nem kötelező. Nagyon tetszett mindkettőnknek, mindenkinek ajánlom!
 |
| U2 (Hype) első stúdiója |
A séta érintette azt a stúdiót, ahol az akkor még Hype néven ismert fiatal srácokból álló zenekar felvette az első dalát. Áhítattal néztük az ajtót, ahonnan a zenekar énekese, Paul átment a szemközti kocsmába ünnepelni. Vigyorogva néztünk, amikor az idegenvezető elmesélte, hogy Pault kitették az elit kocsmából, mert nem illett rá az ideális vendég leírása. A legenda szerint az addigra már rogyadozó lábakon közlekedő rocksztár tanonc visszakiabált a kocsmárosnak, hogy 'egyszer megveszem a kocsmádat!' Amikor eljött az ideje, Bono és Edge nemcsak a kocsmát, hanem a mellette levő hotelt (Clarence), az az alatt levő diszkót (The Kitchen), és a kettő között fekvő bárt (ahol trabantok lógnak a plafonról!) is megvásárolták (részben). Sóhaj. Ez a Bono ez a Bono...
 |
| A Temple Bar Dublin szórakozónegyede |
A rocksztorik után betértünk megpihenni a Temple Bar egyik legismertebb kocsmájába, a Temple Bar-ba. Itt aztán volt minden ami ír szemnek-szájnak ingere: ír zene, ír sörök, ír ételek, ír kávé, stb, stb, stb. Itt jött a második kellemes meglepetésünk: Dublin egyáltalán nem drágább mint London. Hallottuk, hogy egy pint sör 8 euró. Büszkén jelentem, hogy 5-nél többet sehol sem fizettünk érte (csak úgy, mint London belvárosában sem).
A város zümmög a rock és népzenétől, nekünk úgy tűnt, az írek három dolgot szeretnek: sörözni, beszélgetni, és zenélni. A sorrendről nem vagyok meggyőződve, de így már értem, hogy miért van akkora kultusza a rocknak arrafele. A kocsmákban esténként mindenhol élőzene van, az írek és a turisták itt nyitottak az újra, szerintem egy kezdő zenekarnak jó esélye van közönséget találni. Zenészekből sincs hiány: aki nem jutott be a kocsmába zenélni, az az utcán muzsikál. Azt nem tudom hogy vajon azért zenélnek-e ennyit mert nem tudnak mást csinálni a szabadidejükben, de az biztos, hogy az írek nagyon közösségi népség!
 |
| Középkori ír nyuszirecept |
Most nézem a wikipédián, hogy Dublin lakosságának a fele 25 évnél fiatalabb. (Ez mondjuk megmagyarázza hogy miért volt annyi fiatal, de hova tűntek az idősebbek?) Nekünk nagyon tetszett a város hangulata, az ott lakók közvetlensége. Az írek abszolút nem követik az angol divatot, sokkal egyedibben, változatosabban öltöznek, a lányokon többnyire kényelmes ruhát láttam, nem két számmal kisebbet (na nem este!), a srácok pedig nem úgy tűntek, hogy az angol gilisztatestű (elnézést!) férfiúknak tervezett TopShopból öltözködnének. Az utcák tiszták, rendezettek, de szinte mindegyik beugróból, árkádból ömlött ki a sörös húgyszag (mondjuk Párizsban is hasonló a Szajna part). Az épületeket viszont nem védik annyira. A belváros közepe nagyon csinos, takaros, színes ajtók és visszafogott kirakatok, de két utcával kijjebb már a Budapestről is ismert omló vakolatok, koszos ablakok és eldobált szemetek várják az oda tévedőt. Minden városnak van szép és nem szép arca, éppen ezért igyekeztem én is a jót látni: A Butler's kávézókban csoki is jár a kávéhoz (és milyen finom a citromos süti!). A hamburgereket nagyon értik az írek. A zebrákon a gyalogosoknak is három állású a lámpa, piros, sárga és zöld. Van villamos (kettő vonal, ami nem találkozik sehol). Láttunk filmforgatást is. Voltunk a Bonoék kocsmájában (hotel majd máskor). Voltunk a Viking múzeumban. Megkóstoltam a Guinnesst (még mindig nem ízlett).
 |
| Guinnesst mindenkinek! |
Vasárnap sem ízlett a Guinness, de a szuvenírboltok alapján kezdem azt hinni hogy a világon én vagyok az egyetlen. A reptéren külön üzlet árult mindenféle Guinness szuveníreket, karácsonyfa dísztől kezdve a konyharuhán át a sörnyitóig minden volt!
Visszatérünk? Egészen biztosan. Aki teheti, az vegyen repjegyet vagy vonatjegyet (hajójegyet, stb), és látogasson el Dublinba. Két nap - szerintem - a városra bőven elég, aki több idővel rendelkezik, az tud egy napos kirándulásokra befizetni, vagy kihasználhatja a busz-vasúthálózatot és ellátogathat vidékre is.
MuciFoci utazását a Ryanair, a Cassidy's Hotel és az Airlink reptéri busz támogatta megfelelő költségek térítése ellenében.
2011. október 10., hétfő
Hétvége Előtt és Után
Az előkészületeket már júliusban elkezdtem, vagyis legutóbbi miniszünidőnk idején a reptéren kisírtam egy L'Occitane (loxíten) kézkrémet, pont pöpec, gépre felvihető kiszerelésű (30ml), levendulás termék, kézmosás után aktívan hidratáló nőknek tökéletes. Azzal indokoltam Tominak, hogy ez majd Dublinba pont jó lesz, mert oda úgyis csak kézipoggyásszal utazunk (hát, ha valami akkor nekem ez kihívás).
Végre eljött az utazás ideje, a munkamorálom történelmi mélyponton már délelőtt 11-kor (pedig akkor még volt legalább 6 óra, hogy legalább a vasútállomásra elinduljak...). Vettünk nekem egy kis bőröndöcskét, pont akkorát amekkorát a Ryanair 2011ben engedélyez (plusz 5mm, mert hátha abba a fél centibe még belefér valami!). Kis flakonokat, termékmintákat gyűjtögettem folyamatosan (annyit, hogy akár egy hétre is elég lett volna). Vettem testápolót, mondván a levendulás drága kézkrémet nem 'pacsálhatom' el a kiszáradt virgácsaimra.
Na mit hagytam otthon, na mit?
A hétvége ennek ellenére szuper volt, az időjárás előrejelzésre fittyet hányva Dublin csodálatos őszi napsütéssel köszöntött minket (majd randa szürke felhővel, frizuraromboló széllel és szemerkélő esővel búcsúztatott).
Visszafele egymás mellett ültünk, elolvasgattuk a híreket foxy knoxy és a szollecsitó szabadulásának izgi kalandjait, majd Gatwicken leszállva rohantunk ki a terminálból. Tomi kérdezte is hogy hova rohanok ennyire - ezt nem tudtam megmondani, csak minél előbb sorba akartam állni az útlevélellenőrzésnél. Merthogy írisz bigyó ide vagy oda, az én útlevelemről a Magyar Állam elfelejtette továbbpasszolni külföldnek a szemem íriszének adatait, ezért mindig háromszor rám néznek a határon (nem a magyaron, mert ott általában egy mutatóujj apró ficcentésével jeleznek hogy húzzak el előlük). Aztán kiderült hogy aki Írországból érkezik Angliába, annak nem is kell útlevelet felmutatni, elég a beszálló kártyával bizonyítani hogy mondjuk Dublinból érkezik. Tomi szerint azért mert az írektől úgyse jönne senki olyan, de én sejtem hogy ez inkább azért van mert az írek olyan kis cukik és aranyosak (meg kedvesek és van sok bárányuk, meg onnan való a U2), hogy ilyen engedményeket tesznek nekik. Az IRA terrorista alakulatról most nem beszélnék.
Ma reggelre gyönyörűen elaludtam. Najó, azt nem mondhatom, hogy az ébresztő nem ébresztett és magamtól riadtam fel, de arra végre magamhoz tértem hogy 7.26 volt (7.30kor kell elindulnom). 7.39kor már csukódott mögöttem az ajtó (közben érkezett az automata üzenet is hogy a metrón megint késés van). Kicsit fésületlenül, kicsit rendezetlenül, félig pizsamában álldogálok az út szélén, táskámban a sminkcuccaimmal és a rendes irodába szánt ruhámmal. Egy féle busz áll meg felénk, az első (amire 10 percet vártam) lassítás nélkül továbbment (esküszöm, a sofőr vigyorgott is). Ekkor még csak páran várakoztunk, úgyhogy ott az út szélén nekiálltam kifesteni magam. Jött a második busz. Ez a sofőr még ravaszabb volt, ez lelassított, majdnem meg is állt, majd hirtelen öttlettől vezérelve a gázra taposott. Azanyját! Végül egy óra késéssel félig pizsóban és utazástól erősen kócosan érkeztem meg az addigra teli munkahelyemre.
Elhatároztam, hogy egészségesen táplálkozok ma. Reggelire mindenféle ízesítés nélküli zabpelyhet ettem. Mangó és ananász darabkákat nassoltam....
... majd ebédre lecsúszott egy marhahúsos káposztás, uborkás szendvics, csokis gofricskák, úgyhogy a délutáni kekszemet már letagadtam pofa nélkül.
Az esti jógát lemondtam, mert olyan furcsa színe volt az égnek, de a pizza legalább időben megérkezett. Münchenről továbbra sincs hír. Dublinról majd holnap mesélek.
Végre eljött az utazás ideje, a munkamorálom történelmi mélyponton már délelőtt 11-kor (pedig akkor még volt legalább 6 óra, hogy legalább a vasútállomásra elinduljak...). Vettünk nekem egy kis bőröndöcskét, pont akkorát amekkorát a Ryanair 2011ben engedélyez (plusz 5mm, mert hátha abba a fél centibe még belefér valami!). Kis flakonokat, termékmintákat gyűjtögettem folyamatosan (annyit, hogy akár egy hétre is elég lett volna). Vettem testápolót, mondván a levendulás drága kézkrémet nem 'pacsálhatom' el a kiszáradt virgácsaimra.
Na mit hagytam otthon, na mit?
A hétvége ennek ellenére szuper volt, az időjárás előrejelzésre fittyet hányva Dublin csodálatos őszi napsütéssel köszöntött minket (majd randa szürke felhővel, frizuraromboló széllel és szemerkélő esővel búcsúztatott).
Visszafele egymás mellett ültünk, elolvasgattuk a híreket foxy knoxy és a szollecsitó szabadulásának izgi kalandjait, majd Gatwicken leszállva rohantunk ki a terminálból. Tomi kérdezte is hogy hova rohanok ennyire - ezt nem tudtam megmondani, csak minél előbb sorba akartam állni az útlevélellenőrzésnél. Merthogy írisz bigyó ide vagy oda, az én útlevelemről a Magyar Állam elfelejtette továbbpasszolni külföldnek a szemem íriszének adatait, ezért mindig háromszor rám néznek a határon (nem a magyaron, mert ott általában egy mutatóujj apró ficcentésével jeleznek hogy húzzak el előlük). Aztán kiderült hogy aki Írországból érkezik Angliába, annak nem is kell útlevelet felmutatni, elég a beszálló kártyával bizonyítani hogy mondjuk Dublinból érkezik. Tomi szerint azért mert az írektől úgyse jönne senki olyan, de én sejtem hogy ez inkább azért van mert az írek olyan kis cukik és aranyosak (meg kedvesek és van sok bárányuk, meg onnan való a U2), hogy ilyen engedményeket tesznek nekik. Az IRA terrorista alakulatról most nem beszélnék.
Ma reggelre gyönyörűen elaludtam. Najó, azt nem mondhatom, hogy az ébresztő nem ébresztett és magamtól riadtam fel, de arra végre magamhoz tértem hogy 7.26 volt (7.30kor kell elindulnom). 7.39kor már csukódott mögöttem az ajtó (közben érkezett az automata üzenet is hogy a metrón megint késés van). Kicsit fésületlenül, kicsit rendezetlenül, félig pizsamában álldogálok az út szélén, táskámban a sminkcuccaimmal és a rendes irodába szánt ruhámmal. Egy féle busz áll meg felénk, az első (amire 10 percet vártam) lassítás nélkül továbbment (esküszöm, a sofőr vigyorgott is). Ekkor még csak páran várakoztunk, úgyhogy ott az út szélén nekiálltam kifesteni magam. Jött a második busz. Ez a sofőr még ravaszabb volt, ez lelassított, majdnem meg is állt, majd hirtelen öttlettől vezérelve a gázra taposott. Azanyját! Végül egy óra késéssel félig pizsóban és utazástól erősen kócosan érkeztem meg az addigra teli munkahelyemre.
Elhatároztam, hogy egészségesen táplálkozok ma. Reggelire mindenféle ízesítés nélküli zabpelyhet ettem. Mangó és ananász darabkákat nassoltam....
... majd ebédre lecsúszott egy marhahúsos káposztás, uborkás szendvics, csokis gofricskák, úgyhogy a délutáni kekszemet már letagadtam pofa nélkül.
Az esti jógát lemondtam, mert olyan furcsa színe volt az égnek, de a pizza legalább időben megérkezett. Münchenről továbbra sincs hír. Dublinról majd holnap mesélek.
2011. július 16., szombat
Salou és a Pukiszagú Buborékok a Tengerben
A nem faksznis járatok (olcsójáratok) híve vagyok. Utálom azt a szót, hogy fapados. Aki kitalálta, azt meginterjúvolnám szívesen. A nem fapadosra sem mondjuk, hogy (mű)bőrpados, pedig az olcsójáratokon is lehet ugyanúgy műbőr huzat, mint ahogy a nem olcsójáratokon is lehet textilhuzat.
 |
| Egy gombóc fagyi kb 2.10 euró |
Salou Barcelonától 120 km-re délre fekszik, a legközelebbi reptér Reus. Már másodszor járunk erre, két évvel ezelőtt is ide utaztunk, de akkor a bázist kulturálisabb vonalakra, Tarragonára helyeztem. Idén inkább a strand mellett érveltem, Salou mindössze 30 percre van a reptértől. Ebben a 30 percben benne van az is, hogy az érkező járatokat (még késés esetén is!) buszok várják és felszállás előtt mindenki bemondta hogy hol száll meg, így az útvonal és menetidő ennek megfelelően alakul, de 5.90 euróért szinte a szállás előtt tesznek le.
A hotelbe becsekkolás viccesen indult, a recepciós csaj öt percig nézegette az útlevelemet mire rákérdezett hogy milyen ország útlevele van a kezemben. Csupán 15 nyelven szerepel rögtön az első oldalon, és a fénykép mellett is ott van a nemzetiség, de ezek szerint annyira sokkolta a lányt hogy nem oroszok vagyunk, hogy nem is tudott mit kezdeni a helyzettel. Na mindegy, szoba oké volt, tűzfalra nézett, a konyha fölötti zsírszagú falra, természetes fény nem jött be és a légkondi olyan volt mintha helikopter akart volna leszállni benne. A kádba a vécét átlépve lehetett csak bemászni (kifele még izgalmasabb volt). A szobában két franciaágy volt, és egy-egy párna járt hozzá. A párna szélessége megegyezett az ágy szélességével, úgyhogy az éjszakák egy része komoly logisztikai tervezgetéssel teltek el. Ennyit erről, nem a hotelért mentünk (de a tripadvisorra azért bővebben is kifejtettem a véleményemet).
A bázistól két percre két strand is volt (spanyolul playa, katalánul platja). A napágyakat horroráron adták (legalábbis Korfuhoz és Zakinthoshoz képest), kettőnkre egy napra fizettünk 14 eurót (a görögöknél ennek a felét kb), és este hétkor jött is a Roberto és egyértelműen elmutogatta hogy terminalo, és kedvesen kirángatta a fenekünk alól a napágyakat (a görögöknél ilyen még sosem volt).
A strandok nagyon finom homokosak, nincsenek kavicsok, kagylók, és a víz is lassan mélyül csak. Ha valaki nem akar napágyakra költeni, akkor napernyőt tud venni minden butikban, ezek mérettől függően 4-15 euróba kerülnek, csak nagy törölközők kellenek meg magas SPF, mert a homokban sokkal erősebb a nap ereje.
A víz (agua!) kellemes volt, nem voltak nagy hullámok, csak nem értettem a pukiszagú bubikat. Először azt hittük, valami halacskát láttunk a vízben, de közelebb osonva rá kellett jönnünk, hogy a homokból jönnek a buborékok. A buborékok büdik voltak. Úgy is mondhatnám, hogy fingszagúak voltak. Meg aranyszínű, pár mm átmérőjű 'aranylapocskák' voltak körülöttük. Próbáltam utánanézni, de nem találtam semmit a neten... Pedig ilyen és hasonló dolgok állítólag földrengés vagy vulkánkitörés előtt/után történnek. Májusban volt egy földrengés, de innen 500km-re, nem tudom hogy az okozhatott-e a saloui strandon pukiszagú bubikat... Ha valaki tudja a választ, legyen szíves írja meg!
Az evéssel nem volt különösebb probléma, de Salou óriási hibát követett el, amikor az éttermek/büfék elnemzetköziesedtek. Rántotthús, spagetti, pizza, angol ínyencségek, hamburgerek, steakek és néhol elvétve egy-egy paella. Hiányoltam a spanyol kocsmákat, ahol tapasokat rendelhettünk volna, és ahol a kis adagok fölött kibeszélhettük volna az adott nap történéseit. Akaratlanul is mindig összehasonlítom a spanyol és a görög kultúrát, és a spanyolok megint vesztettek, ezúttal a gasztronómia terén. Nincs az a görög taverna/büfé, ahol ne lehetne kapni tzatikit vagy olívát és valamelyik híresebb görög ételt.
Tetszett viszont, hogy a salou az általam ismert olasz üdülőhelyekkel ellentétben minden pénztárcának igyekezett valamit adni. Egy vacsorát két főre sörrel/bambival együtt meg lehetett oldani 15-20 euróból, és a piacon igazi bőröveket kínáltak már 3 euróért is.
 |
| MuciFoci kedvenc fagyizója Salouban |
Ami viszont szinte sokkolt, az az életstílus volt. Először is, vegyük a melleket. A spanyol nők a mellüket a strandon teljesen normálisnak tartják fedetlenül. Vagyis nehéz volt olyan strandfotókat csinálni hogy cicik ne legyenek benne. Elképesztő volt: megérkezik a tíz fős baráti társaság, elő a cigit és le a bikinit. Ellentétben a Balatonon tapasztaltakkal, a hímneműek nem mentek el sétálni bámészkodni, és a nők a lehető legtermészetesebben álltak fel, hogy bekenjék magukat. Nagyon kevesen voltak akik nem monokiniztek, de akik magukon tartották a felsőt, azok is letűrték a pántot. A nagymamák is, de monokinis nagyit nem láttunk (szerencsére). Azt figyeltük meg, hogy bikinipánttal napozni náluk ciki. Nagyon figyelnek arra hogy egyenletesen barnuljanak le a spanyol nők.
Aztán ott van a strandoló család egysége. A gyerekek vadultan rohangásznak, homokvárat építenek, fröcskölik egymást a vízben, kacagnak, folyamatosan pofáznak és a szülők csak akkor lépnek közbe, ha tényleg muszály. Nincs az az erőltetett strandfegyelem, mint amit legutóbbi csopaki strandolásomkor tapasztaltam, szóval plusz egy pont a spanyol mentalitásnak és annak az apukának, aki türelmesen pancsolt, építkezett és felügyelt négy gyerekre, amíg az anyuka az napernyő sárga árnyékban durmolt egyet.
 |
| Attól hogy elmúltál hatvan, még nincs vége a világnak |
A helyiek nagyon betartják a napozási szabályokat. Mi még buci szemekkel majszoltuk a reggelinket, amikor a platja felé már tömött sorokban indultak hűtőtáskákkal, napernyőkkel, napernyőt lefúró izékkel és törölközőkkel. Délben azonban összecsomagolnak és hazamennek, de összefutottunk két mamival, akik hambit ettek salátával és hozzá szívószállal szürcsölték a kólát, miközben hangosan, mutogatva beszélgettek. Négy körül újra feltelik a strand, és egészen hét, nyolc óráig folytatják a strandolást. Ezután kezdődik Salou esti élete.
 |
| Passeig de Miramar - az egész várost végigkísérő sétány. A pálmafákkal övezett út a gyalogosoknak, a másik oldal viszont a bicikliseknek volt fenntartva. |
A spanyolok esténként kiöltöznek. A férfiak könnyű hosszúnadrágot, a nők elegáns blúzokat, szoknyákat, magassarkú cipőket és sminket viselnek. Az idősek is. És csak sétálnak. Sétálnak és beszélgetnek. Ha elfáradnak, akkor padra ülnek és ott folytatják. Néha fagyiznak is. Az idősek is. Volt olyan, aki mankóval ugrálta végig a majd két kilométeres sétányt. Az arcuk mosolyog. Nem panaszkodni mennek el otthonról. Barátkoznak. Villognak az új, retikülméretű kiskutyájukkal. Nevetnek a napozáshoz nem értő turistákon, majd amikor teljesen besötétedik, elindulnak haza.
Úgy vettem észre, hogy a spanyol nyugdíjasok valahogy derűsebben állnak az élethez. Nyári szünetre hozzájuk depozitált unokáikat csapatostul strandoltatják. Ha nincs náluk unoka, akkor is lemennek a strandra bandázni. Kalap, fürdőruci pántja letűrve és kezdik a folyamatos fel-alá sétálást. A strandok átlagban 3km szélesek, és ezek a nénik bácsik a trécselés közepette is vidáman rugdossák a vizet. Pedig nem is olyan rég az uborka a frászt hozta rájuk, az országuk gazdasági helyzete aggasztó, de valahogy mégsem hagyják hogy a problémák kihassanak a mindennapjaik minden percére. Amíg a kerekes székeket el tudják tolni a homokon, hogy öreg barátnőjük is ott lehessen velük, addig van ok a mosolygásra.
 |
| Ez a szökőkút néha még zenélt is... Meg mindenféle színekben és formákban pompázott. A sétányt végigkísérik a csak este bekapcsolt szökőkutak. |
2011. július 5., kedd
Férj Nyaral
Indulás előtt.
Férj:
Minden megvan. Úszógatya, törölköző, váltás ruha, focilabda, sörnyitós strandpapucs, könyvek, útlevél, napszemüveg. Amint odaértem, hívni fogom.
Feleség:
Ha még egy napkrémet beledugok a táskájába, talán észre sem veszi. Nagyon ajánlom hogy hívjon különben felrobbanok.
Érkezés.
Férj:
Nem működik a telefonom. Hoppááá, ez bizony egy Cruzcampo! ¡Cuatro cervezas por favor!
Feleség:
Remélem nincs semmi bajuk. Csak meg tudnak érkezni valahova nélkülem is... ugye..?!
Első nap.
Férj:
Szálloda felfedezése, strand beminősítése, all inclusive lehetőségek kimerítése. Még jó hogy tettem el napkrémet, csak kár hogy négy hapsinak ciki egymást kenegetni. Nem égek le nagyon. Este buli
Feleség:
Lakásban rend és csend honol. Nem késtem (sokat) munkából és sajnáltatom magam mindenkivel hogy egyedül leszek egy héten át. Az este meglepően gyorsan elmegy a CSI-vel. Néha elgondolkozom hogy hány epizódot tudnék végignézni egy seggel. Még így, edzés után is.
Második nap.
Férj:
Első nap programja megismételve. Kivéve, hogy a tegnap esti buliról már világosban jöttünk haza és nem bírtunk felkelni – lemaradtunk a reggeliről.
Feleség:
Három oldalas tervet készítek a hét/nyolc napra. Detox kúrába is kezdek. Reggel munka előtt jógázok a nappaliban. Mire férj hazajön, lefogyok két kilót, megszépülök és bemutatom neki az új fekete magassarkú cipőmet. Vagy a kék csíkosat...? (Vagy mindkettőt).
Harmadik nap.
Férj:
Második nap ismétlése. Fejfájás nélkül ébredek, reggeli ma sincs. A reggeli, Palmába tartó buszt megint nem értük el. A Playan olvasgatok két evés között.
Feleség:
Hajnal négyig nem alszok, mert hallgattam a felettem lakók tévéjét, ezért lemaradok a reggeli edzésről. Délután megyek inkább boxolni, és utána levezetek egyedül Weybridge-be. Teljesen egyedül, nehezített körülmények (eső) között. Gyopiékkal átmegyünk máshoz, a lángospartit spontán szőnyegolvasztó táncolás követi.
Negyedik nap.
Férj:
Harmadik nap ismétlése. Ma sem mentünk Palmába, de ma már legalább lejutottam reggelizni. Büszke vagyok magamra. Lassan kezd fárasztó lenni ez a folytonos bulizás, este inkább kihagyjuk. Addig a playán leszek
Feleség:
Gyopiéknál reggeli (délután egykor), majd hazavezetek. Ismét egyedül és ismét büszke vagyok magamra. A lakásban 16 fok van, bekapcsolom a fűtést miközben sajnálom magam, hogy még mindig egyedül vagyok.
Ötödik nap.
Férj:
Palma nagyon szép, de városnézéshez meg kell találni a tökéletes partnert. Az enyém otthon van.
Feleség:
Reggel jógázok a nappaliban Elkések munkából. A nap végén sietek haza, jógázni megyek.
Hatodik nap.
Férj:
Harmadik nap ismétlése, viszont elég jó színem van. A könyvet majdnem befejeztem már, és szememmel szuvenírt keresek
Feleség:
Este jógázok majd otthon. Végül korgó gyomrom boltba kényszerít, ahol vigyorogva fényképezem a téliszalámit a pultban. A legszebb kenyeret veszem meg. Unottan nézem otthon a jógamatracot, majd kibontok egy étcsokis Balaton szeletet a titkos tartalékból.
Hetedik nap
Férj:
Már-már rutinosan járunk bulizni. A szervezetünk hozzászokott. A tekintetünk átsiklik a bokorban fetrengő angol egyetemista lányon, aki annyira magán kívül van, hogy felállni sem tud. A kocsmákban már természetes hogy a sör mellé egy ajándék rövid is jár. Normálisnak érezzük hogy az ásványvíz drágább mint az alkohol. Szuvenír nincs, de még van majdnem egy teljes napom.
Feleség:
Szétunom magamat. A lakásban mindig csend van. De legalább voltam jógázni. Kenyér kiszáradt, pedig elcsomagoltam rendesen.
Nyolcadik nap, visszaindulás
Férj:
Ajándék pipa, becsomagolás pipa, időben reptérre érkezés pipa, lassú beszállás és majd’ egy órás késés pipa, szakadó eső és 12 fok pipa
Feleség:
Kipróbálok egy új órát a konditeremben. Az a neve hogy Body Attack, vagyis test támadás. Az óra ötödik percében, vagyis a bemelegítés elején már az ájulás szélén vagyok. Mellettem nők mosolyogva ugrálnak, sőt egy nem is előre néz, hanem oldalra – saját magát nézi a tükörben mozgás közben.
Hazainduláskor kitalálom, hogy kimegyek férj elé a reptérre. Elvégre ha Weybridge-be lementem napközben teljesen egyedül, akkor egy éjféli kanyar Lutonra csak nem árthat meg?! Hogy ne legyek nagyon álmos másnap reggel, ezért előre alszok egy kicsit. A nappaliban. Férj hajnal háromkor talál meg a hálószobában a paplan alatt. De legalább hazajött végre! Upszi, a csokispapír még mindig a matracon...
Férj:
Minden megvan. Úszógatya, törölköző, váltás ruha, focilabda, sörnyitós strandpapucs, könyvek, útlevél, napszemüveg. Amint odaértem, hívni fogom.
Feleség:
Ha még egy napkrémet beledugok a táskájába, talán észre sem veszi. Nagyon ajánlom hogy hívjon különben felrobbanok.
Érkezés.
Férj:
Nem működik a telefonom. Hoppááá, ez bizony egy Cruzcampo! ¡Cuatro cervezas por favor!
Feleség:
Remélem nincs semmi bajuk. Csak meg tudnak érkezni valahova nélkülem is... ugye..?!
 |
| A férfiak is igénylik a saját nyaralásukat |
Első nap.
Férj:
Szálloda felfedezése, strand beminősítése, all inclusive lehetőségek kimerítése. Még jó hogy tettem el napkrémet, csak kár hogy négy hapsinak ciki egymást kenegetni. Nem égek le nagyon. Este buli
Feleség:
Lakásban rend és csend honol. Nem késtem (sokat) munkából és sajnáltatom magam mindenkivel hogy egyedül leszek egy héten át. Az este meglepően gyorsan elmegy a CSI-vel. Néha elgondolkozom hogy hány epizódot tudnék végignézni egy seggel. Még így, edzés után is.
Második nap.
Férj:
Első nap programja megismételve. Kivéve, hogy a tegnap esti buliról már világosban jöttünk haza és nem bírtunk felkelni – lemaradtunk a reggeliről.
Feleség:
Három oldalas tervet készítek a hét/nyolc napra. Detox kúrába is kezdek. Reggel munka előtt jógázok a nappaliban. Mire férj hazajön, lefogyok két kilót, megszépülök és bemutatom neki az új fekete magassarkú cipőmet. Vagy a kék csíkosat...? (Vagy mindkettőt).
 |
| Jones Bootmaker - a piros verzió nagy lett, azt visszavittem a boltba. Rossz boltba (nem JB-be) mentem, ahol nem akartákk visszavenni (még ilyet) |
Harmadik nap.
Férj:
Második nap ismétlése. Fejfájás nélkül ébredek, reggeli ma sincs. A reggeli, Palmába tartó buszt megint nem értük el. A Playan olvasgatok két evés között.
Feleség:
Hajnal négyig nem alszok, mert hallgattam a felettem lakók tévéjét, ezért lemaradok a reggeli edzésről. Délután megyek inkább boxolni, és utána levezetek egyedül Weybridge-be. Teljesen egyedül, nehezített körülmények (eső) között. Gyopiékkal átmegyünk máshoz, a lángospartit spontán szőnyegolvasztó táncolás követi.
Negyedik nap.
Férj:
Harmadik nap ismétlése. Ma sem mentünk Palmába, de ma már legalább lejutottam reggelizni. Büszke vagyok magamra. Lassan kezd fárasztó lenni ez a folytonos bulizás, este inkább kihagyjuk. Addig a playán leszek
Feleség:
Gyopiéknál reggeli (délután egykor), majd hazavezetek. Ismét egyedül és ismét büszke vagyok magamra. A lakásban 16 fok van, bekapcsolom a fűtést miközben sajnálom magam, hogy még mindig egyedül vagyok.
 |
| Az eső artisztikusan esett... |
Ötödik nap.
Férj:
Palma nagyon szép, de városnézéshez meg kell találni a tökéletes partnert. Az enyém otthon van.
Feleség:
Reggel jógázok a nappaliban Elkések munkából. A nap végén sietek haza, jógázni megyek.
Hatodik nap.
Férj:
Harmadik nap ismétlése, viszont elég jó színem van. A könyvet majdnem befejeztem már, és szememmel szuvenírt keresek
Feleség:
Este jógázok majd otthon. Végül korgó gyomrom boltba kényszerít, ahol vigyorogva fényképezem a téliszalámit a pultban. A legszebb kenyeret veszem meg. Unottan nézem otthon a jógamatracot, majd kibontok egy étcsokis Balaton szeletet a titkos tartalékból.
 |
| Csak 152 kalória!! |
Hetedik nap
Férj:
Már-már rutinosan járunk bulizni. A szervezetünk hozzászokott. A tekintetünk átsiklik a bokorban fetrengő angol egyetemista lányon, aki annyira magán kívül van, hogy felállni sem tud. A kocsmákban már természetes hogy a sör mellé egy ajándék rövid is jár. Normálisnak érezzük hogy az ásványvíz drágább mint az alkohol. Szuvenír nincs, de még van majdnem egy teljes napom.
Feleség:
Szétunom magamat. A lakásban mindig csend van. De legalább voltam jógázni. Kenyér kiszáradt, pedig elcsomagoltam rendesen.
 |
| A Waitrose üzletekben nemcsak téliszalámit, de Mangalicakolbit is lehet kapni. |
Nyolcadik nap, visszaindulás
Férj:
Ajándék pipa, becsomagolás pipa, időben reptérre érkezés pipa, lassú beszállás és majd’ egy órás késés pipa, szakadó eső és 12 fok pipa
Feleség:
Kipróbálok egy új órát a konditeremben. Az a neve hogy Body Attack, vagyis test támadás. Az óra ötödik percében, vagyis a bemelegítés elején már az ájulás szélén vagyok. Mellettem nők mosolyogva ugrálnak, sőt egy nem is előre néz, hanem oldalra – saját magát nézi a tükörben mozgás közben.
Hazainduláskor kitalálom, hogy kimegyek férj elé a reptérre. Elvégre ha Weybridge-be lementem napközben teljesen egyedül, akkor egy éjféli kanyar Lutonra csak nem árthat meg?! Hogy ne legyek nagyon álmos másnap reggel, ezért előre alszok egy kicsit. A nappaliban. Férj hajnal háromkor talál meg a hálószobában a paplan alatt. De legalább hazajött végre! Upszi, a csokispapír még mindig a matracon...
2011. június 13., hétfő
Autópályák Képekben
Számomra hazavezetni nemcsak az úticélról szól. Hanem az adott országokról, amiken átautózunk. Például: amikor Franciaországban megalszunk (Ági azt mondja ilyen szó nincs is...), akkor reggel mindig rohanunk a boltba, és ámulunk, ahogy a francia háziasszonyok kilószámra veszik a különböző sajtokat. Aztán Tomi próbál meggyőzni, hogy ne akarjak hat kiló kenyeret venni, csak azért mert jól néznek ki. Általában valami péksütikben sikerül kiegyezni, de csak azért, mert tudom hogy Belgiumban legálisan kapok nagy mennyiségű gofrit. Aztán beérünk a németekhez és hurrá! Betankolunk számunkra különleges búzasörökből, hatalmasakat böfögünk a szénsavas kóláktól és mire észbe kapok már magyarázom is hogy ein bratwurst bitte mit brötchen und senf...nicht, ich habe keine deutsch! és ne is kérdezzen többet, mert ennél több német tudást csak izzadva tudok kipasszírozni magamból. Valamilyen oknál fogva még sosem álltunk meg olyan helyen, ahol ne lett volna gulyásleves. Na meg rántotthús. A virslit említettem már? Az osztrákoknál mindig rámjön, hogy Almdudlert akaroook!, úgyhogy a tankolás és pihenő nálunk sosem csak öt perc. Aztán beérünk Magyarországra, és az az úton elfogyasztott táplálékot kirázza belőlem az út, a szembe jövő autósok dühödten villogtatnak ránk - egy idő után kedvesen mi is visszaköszönünk, de mire a Veszprém táblát meglátva mindig legyugszok, és tudom, hogy megérte a hosszú út!
Az utunk Brüsszelből Veszprémig 16 órát és körülbelül két tank benzint vett igénybe. Autópályadíj csak Ausztriában és Magyarországon van (höhö). A Legrosszabb Út megtisztelő díját egyik országnak sem tudom adni. Mindenhol voltak csapnivaló burkolatok (Németországban is), de ha nem az út, akkor a táblák adtak bosszúságot (ebben a franciák jeleskednek). A legszebb szakasz Németországban van (Donautal környéke), és addig nem nyugszom amíg meg nem mutatom Tominak az ausztriai Melket, és annak híres kastélyát. A legjobb érzés a Dunának jár: mindig felbukkan, lustán kanyarogva erre-arra, és szinte vezet minket két országon át is haza. Mintha megerősítene hogy jó úton vagyunk.
 |
| Bratwurst mit senf bitte... |
 |
| Nem maradtunk le... de csak azért mert bedugult a sor |
 |
| Bedugult? Haha! A németek össze-vissza építgetnek, szélesítenek, javítgatnak, és nagyon gyakran beáll a forgalom. Legalább nem voltak most kamionok. |
 |
| Salat, wiener schnitzel mit bratkartoffeln und sültkrumpli bitte, und ah, a gulasch suppe as well please! |
 |
| Erre mondaná a Gza, hogy az ablaknál Bécs villódzó fényei |
 |
| Nem csak a fényképező, én is nehezen fókuszáltam már |
 |
| A táblához érve teljes stoppot rendeltem el (péntek este éjfélkor senki sincs az utakon Veszprémben), csak hogy ezt a képet elkészíthessem. |
2011. június 12., vasárnap
Csalagút, Brüsszel és Időeltolódás
Vasárnap, fél nyolc.
Tomi Mallorcán (höhö, srácnyaralás), állítólag napi szinten ég le (höhö, srácnyaraláson nincs ott a 'zasszony, aki rendesen, rendszeresen bekenje). Én kicsivel három után hazakeveredtem Gyopiéktól, 'spontán' lent aludtam náluk (még jó, hogy három táskányi cuccal érkeztem meg hozzájuk tegnap este nyolckor), úgyhogy miután betömtem az általa sütött málnás muffinokat (egyszer majd fegyverrel kényszerítem, hogy itt nálunk is csinálja meg, az én keverőmmel, és az itteni fos sütővel), már nem tudtam megenni az Isti croissantját (ez van, ha egy cukrászhoz és szakácshoz megy az ember hétvégézni), úgyhogy azt majd holnap a munkahelyen fogom megenni a kollégák irigy szeme láttára.
A seggem felvette az ülőgarnitúra formáját, az ablakot veri a 11 fokos eső, a fűtést már lekapcsoltam, és a tévében megy a Place in the Sun: Home or Away, amikor pénzüket költeni akaró angol házaspárok nem tudják eldönteni, hogy az eső áztatta Albionban vegyenek új házat, vagy pfff, valahol Spanyolországban (hello?? Június 12-én 11 fok?!), és míg a mostani műsor izgatott házaspárja vigyorogva nézegeti a murciai házakat úszómedencével, én lemásztam a szófáról és a földön ülve melengetem az ölemet a laptoppal. (pedig állítólag a laptop nem is azért melegszik fel, hogy nekem jó legyen...)
Ha már itt ülök melegedni, akkor mutatok is néhány fotót. Képek az első Csalagutas utazásunkról és képek egy brüsszeli lakásból.
Megegyeztünk, hogy legkésőbb 14.30-kor elindulunk. 15.45-kor sikerült is. Aztán dugóban álltunk, aztán végre jött a tábla, hogy hol kell kisorolni az Eurotunnelhez. Furcsa volt, hogy nem volt nagy nyüzsgés, alig láttunk autókat, mintha mindenki tudta volna hogy merre kell menni. A 18.45-ös vonatra kaptunk jegyet (hurrá, elviekben későbbre szólt a jegyünk, de ezt így is terveztem hogy majd felengednek a korábbi járatra), úgyhogy amikor egy nagy parkolóba érve gondolkoztunk hogy merre is kell menni, szerencsénkre a semmi közepén állt egy tábla hogy merre van Franciaország.
Nem kellett sokat várni, Tomi felragasztgatta a semmit sem érő fényszóró-tompító matricákat. Otthon mindenki villogtatott ránk hogy 'rosszul' van beállítva a fényszóró, pedig csak az angol autók vannak más utakra kitalálva. A matrica szerintem ezért bolondság, de kötelező, csak úgy mint az autó hátuljára ragasztott országjel matrica is - minek ez, amikor a rendszámon is rajta van...? Én tanulmányoztam a beszállókártyánkat, vagyis hogy a vonaton autók közé lépni tilos, az ablakot lehúzva kell tartani, be kell húzni a kéziféket, stb stb stb. Aztán észrevettem egy hegyoldalba épített lovat, amitől extázisba kerültem (elvégre szabin voltam, és ilyenkor az ember fogékonyabb a környezetére). El is határoztam, hogy utánanézek hogy az angoloknak miért mániája a hegyoldalakba lovakat rajzolni. (Miért lovak? Miért nem lovak és nyuszik?)
Izgatottan vártunk a sorunkra, hogy mi is beparkolhassunk végre ezekbe a vonatokba (tényleg csak 30 perc? tényleg a másik oldalon az autópályára érünk ki? Tudok pisilni a vonaton?), ami aztán percre pontosan el is indult.
A fenti kérdéseimre válaszolva:
Miután kényelmesen kialudtuk magunkat (mert elfelejtkeztünk arról az egy óra időeltolódásról), Tomi nekiállt lecipelni a bőröndöket a harmadik emeletről (ami simán egy magyar panel öt és féledik emeletének felel meg), én addig inkább nézegettem a fából hajlított korlátot és egyebeket.
Mivel a kocsit egy parkolóházban hagytuk éjszakára (összevetés egy brüsszeli és egy londoni parkolóház között majd később), 15 percet sétáltunk. Mivel még mindig nem tudtuk hogy egy órával később van, én nyugodtan értékeltem az ébredező pénteki város hangulatát.
Folytatás következik, az autópályák gyönyöreiről (nem, nem olyan gyönyöreiről).
UI: Az angol házaspár nem tudott dűlőre jutni, de valószínűleg a későbbiekben majd Spanyolországban vesznek házat. Szerintem a pasinak hiányozna az English Breakfast és a feleségének meg puhítani kell még egy kicsit. Pedig Spanyolországban úgy lehet kapni angol reggelit mint Magyarországon a Bécsi Szeletet. Mindenhol.
Tomi Mallorcán (höhö, srácnyaralás), állítólag napi szinten ég le (höhö, srácnyaraláson nincs ott a 'zasszony, aki rendesen, rendszeresen bekenje). Én kicsivel három után hazakeveredtem Gyopiéktól, 'spontán' lent aludtam náluk (még jó, hogy három táskányi cuccal érkeztem meg hozzájuk tegnap este nyolckor), úgyhogy miután betömtem az általa sütött málnás muffinokat (egyszer majd fegyverrel kényszerítem, hogy itt nálunk is csinálja meg, az én keverőmmel, és az itteni fos sütővel), már nem tudtam megenni az Isti croissantját (ez van, ha egy cukrászhoz és szakácshoz megy az ember hétvégézni), úgyhogy azt majd holnap a munkahelyen fogom megenni a kollégák irigy szeme láttára.
A seggem felvette az ülőgarnitúra formáját, az ablakot veri a 11 fokos eső, a fűtést már lekapcsoltam, és a tévében megy a Place in the Sun: Home or Away, amikor pénzüket költeni akaró angol házaspárok nem tudják eldönteni, hogy az eső áztatta Albionban vegyenek új házat, vagy pfff, valahol Spanyolországban (hello?? Június 12-én 11 fok?!), és míg a mostani műsor izgatott házaspárja vigyorogva nézegeti a murciai házakat úszómedencével, én lemásztam a szófáról és a földön ülve melengetem az ölemet a laptoppal. (pedig állítólag a laptop nem is azért melegszik fel, hogy nekem jó legyen...)
Ha már itt ülök melegedni, akkor mutatok is néhány fotót. Képek az első Csalagutas utazásunkról és képek egy brüsszeli lakásból.
Megegyeztünk, hogy legkésőbb 14.30-kor elindulunk. 15.45-kor sikerült is. Aztán dugóban álltunk, aztán végre jött a tábla, hogy hol kell kisorolni az Eurotunnelhez. Furcsa volt, hogy nem volt nagy nyüzsgés, alig láttunk autókat, mintha mindenki tudta volna hogy merre kell menni. A 18.45-ös vonatra kaptunk jegyet (hurrá, elviekben későbbre szólt a jegyünk, de ezt így is terveztem hogy majd felengednek a korábbi járatra), úgyhogy amikor egy nagy parkolóba érve gondolkoztunk hogy merre is kell menni, szerencsénkre a semmi közepén állt egy tábla hogy merre van Franciaország.
 |
| Balra vonat! |
 |
| Báránykák az autópálya mentén |
 |
| Itt menjél jobbra, itt! ITT! |
Nem kellett sokat várni, Tomi felragasztgatta a semmit sem érő fényszóró-tompító matricákat. Otthon mindenki villogtatott ránk hogy 'rosszul' van beállítva a fényszóró, pedig csak az angol autók vannak más utakra kitalálva. A matrica szerintem ezért bolondság, de kötelező, csak úgy mint az autó hátuljára ragasztott országjel matrica is - minek ez, amikor a rendszámon is rajta van...? Én tanulmányoztam a beszállókártyánkat, vagyis hogy a vonaton autók közé lépni tilos, az ablakot lehúzva kell tartani, be kell húzni a kéziféket, stb stb stb. Aztán észrevettem egy hegyoldalba épített lovat, amitől extázisba kerültem (elvégre szabin voltam, és ilyenkor az ember fogékonyabb a környezetére). El is határoztam, hogy utánanézek hogy az angoloknak miért mániája a hegyoldalakba lovakat rajzolni. (Miért lovak? Miért nem lovak és nyuszik?)
Izgatottan vártunk a sorunkra, hogy mi is beparkolhassunk végre ezekbe a vonatokba (tényleg csak 30 perc? tényleg a másik oldalon az autópályára érünk ki? Tudok pisilni a vonaton?), ami aztán percre pontosan el is indult.
 |
| Ne parkolj két vagon közé - naná, mert rádcsapják az elektromos kaput... |
 |
| Hipp, lovacska! |
 |
| Tomi, most kicsit maradj le, hogy befókuszálhassak a fotóra rendesen... |
 |
| ...és mmmost is egy kép... |
 |
| ... ez pedig már a kiszállás, végállomás. |
 |
| Sortie! Fel a rámpára, jobbra kanyar, tábla hogy itt a jobb oldalon kell vezetni, Adieu, és máris az autópályán vagy! |
- igen, csak 30
- igen
- elviekben igen, gyakorlatilag ilyen redvás vonatos klotyót régen láttam már (akkor még nem is sejtettem hogy a MÁV micsoda örömökben részesít majd otthon)
 |
| A hosszú folyosó |
 |
| Az aprócska nappalicska... De mi az a nagy fénycika a háttérben? |
 |
| Ja kérem, ez is egy lámpa. Vagy csillár? |
 |
| A karakter egyetlen hibája a nyikorgós parketta. Robi azt mondta hogy ők már meg sem hallják, én a saját zajomtól majdnem frászt kaptam. Nem is mertem kolbászolni, akárhová léptem, nyikorgott minden. |
 |
| Ez volt a legmarokkóibb sarok. A konyhából nyíló teraszt beépítették, és mindenféle emléktárggyal tömték tele. Nagyon tetszett, főleg, amikor reggel észrevettem, hogy az ablak egy majdnem távoli templomra néz, ami egy dombtetőn állt! |
 |
| Magyar srác indiai szuvenírjei egy marokkói által berendezett brüsszeli lakásban |
 |
| Sosem gondoltam volna hogy az ikea ilyen stílushoz is alkalmazható... |
Miután kényelmesen kialudtuk magunkat (mert elfelejtkeztünk arról az egy óra időeltolódásról), Tomi nekiállt lecipelni a bőröndöket a harmadik emeletről (ami simán egy magyar panel öt és féledik emeletének felel meg), én addig inkább nézegettem a fából hajlított korlátot és egyebeket.
 |
| Micsoda karakter! |
 |
| Egy emelettel lejjebb |
 |
| Na? Na mi ez? Na? Postaláda! |
 |
| Állítólag a ház mögött haladnak vasúti sínek, de mi semmit sem hallottunk |
 |
| A postaládát nem csak a bejárati ajtóra lehet szerelni... mehet a levél egyből a kávézóasztalra is, nem? |
 |
| Good Morning Brussel... |
 |
| ... Good Morning Sunshine és Üdvözletem, előttünk álló 17 órás út! |
UI: Az angol házaspár nem tudott dűlőre jutni, de valószínűleg a későbbiekben majd Spanyolországban vesznek házat. Szerintem a pasinak hiányozna az English Breakfast és a feleségének meg puhítani kell még egy kicsit. Pedig Spanyolországban úgy lehet kapni angol reggelit mint Magyarországon a Bécsi Szeletet. Mindenhol.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)