10 év margójára

Még freemail-es emailcímem volt. Internetezni csak a suliban, meg pénzért a Kokóban lehett. Már tavasz óta ment a papírtologatás hogy mit hogyan lehetne, kellene. Gyűjtöttem a zsebpénzt, invesztáltam 9800 forintért egy Canon filmes fényképezőbe, Mamáéktól szülinapra kapott borítékot utazótáskába fektettem be és vártam hogy legyen valami.

Azt hiszem talán Júniusban  érkezett egy email, hogy van fogadó család. Igaz nem kislányok hanem egy 8 éves fiú, de a vallás nem számít, van kutya, macska és kert is - jó lesz ez. A térképet naponta böngésztem, volt egy CD-Rom amit miután a számítógép 15 alatt felállt már be is izzítottam, és ezzel a programmal agyonösszevissza tudtam nézni hogy hova is megyek majd.

Közben pergett a nyár, én éjszakánként tökéletesre fejlesztettem a wc papír és fodrocska tészta töltését a teszkóban, új embereket ismertem meg, barátnőmnek addigra jogsija volt így sokszor mentünk le Csopakra úszni egyet mielőtt én felvettem volna az éjszakás műszakot.

Megvettem a buszjegyet is, 26 év alattiaknak extra kedvezménnyel. Azt hiszem a jegy tízezer valamennyi volt, egy útra.

Az utazás előtti napon sírógörcs tört rám, hirtelen úgy betojtam mintha háborúba mennék fegyver nélkül. A negatív ismerős ismerősének ismerősétől hallott tapasztalatok, a saját utazási pánikom egyszerre tetőzött és Anya aggódva suttogta hogy 'ha nem akarsz, akkor ne menj'.

Végül eltelt az utolsó éjszaka is valahogy, és 2002 augusztus 24-én, a Duna azévi áradásának levonulása után alig pár nappal elindultunk Győrbe, hogy felszálljak az Eurolines londoni járatára.

Ahogy tapasztalatlan utazótól az elvárható, három utazótáska (mert nekem azt mondták hogy minden drága, úgyhogy nagyjából az összes ruhámat bepakoltam plusz kispárna), egy Nagy Britannia Autóstérkép (mert elviekben vezetni is fogok ugyebár), 5 ezer forinttal feltöltött Dominó Alcatel telefon, de sem fogkefe, sem fogkrém nem.

Családdal izgatott ideges de könnyes búcsúzkodás, az első dolog amire rájöttem hogy utálok elköszöngetni. Személyesen és telefonon is. A busz ajtaja halk cisszenéssel becsukódott, a nyakamat tekergetve még integettem a delegációmnak, aztán kigurultunk a győri buszpályaudvarról és az addigi életem kilátásainak hátat fordítva elindultunk az osztrák határ felé a ragyogó naplementébe.

Az utazás nagy része éjszaka történt, de azért egyszer valahol Németországban megállítottak minket a német rendőrök, rajtaütés szerű ellenőrzés, passport, idenézz Wiedersehen (anyád, éppen elaludtam derékszögben).

Hajnalra értünk Aachenbe. Eddigre már levágtam hogy Aachen valami nagy dolog lehet, számomra csak egy benzinkút volt nagyon drága dolgokkal, de azért mindent megnéztem, ki tudja hogy mikor látok hasonló boltot legközelebb. Iszkiri vissza a buszra, nehogy itt hagyjanak, és megkezdtem az üres tekintettel előre bámulás művészetének folytatását. Aachen egyébként a Német-Belga határon fekszik, és Magyarország-Anglia autóstávban a mérföldkő, mert innentől számolva már csak három ország és ott vagyunk a kikötőben Anglia felé.

Leuven, Liége, Gent, Brüsszel. Városok, amiket a térképről ismertem csupán (meg Leuven-t a Stella Artois címkéjéről). 36-os filmtekercsem kockáit gondosan beosztva lőttem pár fotót a Brüsszeli buszpályaudvarról, és ahogy mentünk ki az Orbital-ra (Brüsszel körgyűrűje), olyan mérhetetlen izgalom tört rám hogy legszívesebben tettem volna a gázpedálra egy téglát. Vagy százszor elővettem a meghívólevelet (a család levele a határőröknek hogy ők engem tényleg aupairnek hívnak), a bemutatkozó levelüket (hogy melyik mit csinál), a fotójukat (szeretnek sátrazni), és nézegettem a  200 fontot amire oly sokáig gyűjtöttem.

A táj teljesen más volt mint amihez én a Bakonyban és környékén hozzászoktam. Manikűrözött mezők, katonás sorrendben váltakozó zöld növények, sárga növények és már learatott tarlók, fehér tehenek, nyers tégla épületek és a külvárosokban függöny nélkül tátongó ablakok. Calaisbe érve a busszal egy hatalmas hajó gyomrába mentünk, sofőrjeink aprólékosan elmagyarázták, hogy értéket ne hagyjunk a buszban, jegyezzük meg hogy milyen színű emeleten van a busz (merthogy több szint is van!) és hogy melyik kapuhoz vagyunk legközelebb.
Ha Aachennél még azt hittem hogy meg tudom oldani fogkefe és fogkrém nélkül akkor itt már egyenesen szenvedtem. A 13 emeletes hajó összes wc-je női kollégista mosdóvá változott, levetkőzés, hónaljmosás, mosakodás, fogmosás, újrasminkelés, felöltözés, kész. Én meg csak álltam és bámultam hogy nekem ezt senki nem mondta, és rohadtul szégyelltem magam hogy ez az alapvető higiéniás dolog nekem nem jutott eszembe. Soha nem voltam még ilyen messze, sosem gondoltam volna hogy ennyire kényelmetlen lesz fogkefe nélkül.

A 90 perces út utolsó fél órája idegőrlő volt. Láttuk a doveri fehér sziklákat, amik már messziről is nagyon nagynak tűntek, a Westel őrülten üdvözölni kezdett Nagy Britanniában, és végre jelzett a bemondó hogy mindenki fáradjon vissza a járművéhez. Én egy nálamnál még jobban elveszett nénivel voltam párban (Győrben mellé ültem le), ő a fiához és a menyéhez jött látogatóba, és ketten nagyon szépen néztünk ki egymás mellett, amikor én valami táblát kiokoskodtam, ő egyből félinfarktust kapott hogy mi van ha az nem is úgy van, és bentragadunk itt a hajón, és nem érjük el a buszt és visszaküldenek minket és a franciák nem engednek be és csak itt fogunk hajózni oda-vissza amíg a fia nem jön érte. Megtaláltuk a buszt.

Az utastársak némelyikének izgalom, másoknak félelem, de volt akinek rettegés ült ki az arcára. Nekem addig meg sem fordult a fejemben, hogy az angolok visszautasítják a belépési kérelmemet. A busz szépen beparkolt egy épület elé, a sofőrök leszállítottak mindenkit és mondták hogy a másik oldalon várnak ránk, de ha látjuk hogy valakit nem engednek be vagy elvisznek kikérdezni akkor szóljunk, mert akkor nem várnak feleslegesen. Köszi.

Kígyózó sorok, kezemben szorongatom az otthonról hozott papírjaimat és az angol Belügyminisztérium 'leszállókártyáját' (landing card), amit minden nem EUs emberkének ki kellett tölteni. Ez nagyjából annyi hogy tudni akarják hogy a beérkező külföldi hova megy, mennyi időre és ott mit csinál.

70 éves barátnőm hatására itt már totál pánikban voltam, belőlem is kijött a sok 'mi van ha', és mire sorra kerültem már az ájulás szélén álltam. Előttem a pultoknál sorra hangoztak el a diák-vagyok-nyelvet-tanulni-jöttem-nézze-itt-a-papírom és hasonló féligazságok, a határőrnek joga volt tudni hogy kinél mennyi pénz van, volt akinek kiforgatták a pénztárcáját, szóval bennem volt a cidri rendesen. Erre mi történik?! Mosolyog rám az őr, megkérdezi hogy jól utaztam-e (bár válaszolni csak annyit tudtam hogy aha, jesz), megnézi a papírjaimat, bólint az angol nyelvű meghívómra, elkéri az útlevelemet, belecsattint egy plecsnit hogy attól a pillanattól kezdve két éven át au pair vízummal rendelkezem, majd üdvözöl az országban és további jó utat kíván. (A buszra egyébként mindenki visszaszállt, az öt buszos utamon csupán egyszer fordult elő hogy valakit kitettek.)

Az érettségi bizonyítvány kiosztásakor nem voltam magamra ennyire büszke.

A kikötő területéről kiérve jött az első körforgalom, amibe már balról hajtott be a busz, és onnantól Londonig síri csend volt a buszon. Nem is igazán volt látnivaló, csak azt figyeltem meg, hogy mi magyarok mit össze fikázzuk az autópályáink minőségét miközben a londoni körgyűrű, a 188 kilométeres M25 valójában végig tüpp-tüpp-tüpp-tüpp-tüpp. Vártam, vártam a London táblát, tudjátok mint otthon van az 'Üdvözöljük Veszprémben, Wilkommen, Welcome, Bienvenuti, Bonjour' és akkor a testvérvárosok, stb. Nna, London nem üdvözölt senkit, nem volt testvérvárosi felsorolás sem, London az egyszercsak ott volt előttünk. Nem tetszett. Másfél napja mást sem láttam csak suhanó mezőket, teheneket, lengedező, aratásra váró búzatáblákat, az első double decker szinte félelmet keltett bennem. Az utcákon szemét hömpölygött, és mindenféle emberek lökdösték egymást a keskeny járdákon.
Baromira boldog voltam hogy én nem Londonba kerülök, hanem East Sussexbe. Padtársam, a néni, miután összeraktuk neki a fia által hazapostázott nokia telefont (amit ő otthon nem mert összerakni, nehogy eltörje...), már két kézzel markolta az ülést maga előtt, a háta hozzá sem ért a támlához az izgatottságtól. Ahogy a busz bekanyarodott a Victoria pályaudvarra én egyre idegesebb lettem. Újra előtört a pánik, leginkább attól tartottam hogy nem találom meg a családot, vagy kiderül hogy hazugság az egész. Habár lett volna kit felhívnom, egyik sem volt olyan pozícióban hogy két órán belül összeszedjen a pályaudvarról. Rögtön megbántam a három utazótáskát, egyet is alig bírtam el, nemhogy mindet! Nekem tartott a legtovább lekecmeregni a buszról, 70 éves barátőmet még láttam ahogy tobzódik fia szeretetében és nem bír kimászni az öleléséből. Sajnálom, a nevére már nem emlékszem (talán Erzsi, vagy Mari vagy Gizi...?), de remélem hogy jól sikerült az utazása.

Az ölelkező tömeg elkopása után megláttam őket. Pont akkor amikor kezdtem volna kétségbeesni. Ott álltak hárman, ráncolt tekintettel, ugyanolyan zavarban mint én. Odaléptem hozzájuk köszönni, és volt húúú meg haaaa meg mosoly, meg how was your journey (hogy kell angolul mondani hogy ADJATOK EGY FOGKEFÉT?!), a pasi mutogatta az ő papírjukat, kiderült hogy az ügynökség az én érettségi tablóképemet küldték el, amin rövid szőke hajam volt és én meg odaálltam eléjük félhosszú vörösesbarnával. Ezért nem találtuk egymást előbb.

Kicipeltük a kocsihoz a táskáimat, az anyuka meg is jegyezte hogy mindig ilyen sok holmival utazok-e, de erre megint csak beszari módon nem tudtam mit válaszolni. Egy S6-os Audiba pattantunk be, kék kocsihoz kék bőr belső, ülések közepén kék hasított bőr betét hogy ne csúszkáljunk, és az apuka lelkesen körbevezetett London belvárosában, szóval elmondhatom hogy érkezés után fél órával én már láttam a Westminster Apátságot, a Big Bent a Parlamenttel, a London Eyet, a Downing Street-et, a Trafalgar Square-t, és London egy sokkal, de sokkal vonzóbb részletét mint a buszról pár órával korábban.

Újabb másfél óra után egy pub előtt álltunk meg, hogy megvacsorázzunk, és a mai napig emlékszem hogy Chicken arrabiata-t ettem, vagyis csípős csirkés tésztát. Nem is volt annyira csípős, de a meleg étel nagyon jól esett, főleg mert addigra már 31 órája voltam úton. Nagyon kedvesek voltak velem, a kissrác is érdeklődő volt, de nem mertem elővenni a telefonomat sms-t írni az otthoniaknak, mert megegyeztünk hogy csak akkor írok amikor megérkeztem, és a saját szobámat még nem is láttam. Mondjuk a pub tetszett, de mégsem írhattam haza hogy 'kocsmázunk. minden szuper'.

Az állam majdnem kiszakadt a helyéről döbbenetemben, amikor végre a ház elé kanyarodtunk. Valamit magyaráztak, hogy a ház egy régi nyúlfarm helyére épült, de amikor elém tárult a látvány azt hittem félreértettem, mert bizony előttem egy félig összeesett ház volt.

Gondolatok cikáztak át az agyamon, hogyan mondom meg az otthoniaknak hogy itt vagyok 33 órányi utazás után és most derül ki egy S6-os Audiban ülve hogy engem átvágtak, a három táskámból azt sem tudom melyiket ragadjam meg a meneküléshez, és hogy itt a vak sötétben (az angol falukat nem mindig látják el közvilágítással, vagy éppen járdával) hogyan, merre induljak egy olyan nyelvtudással ami kiterjed a Me and my family és az I have a dog and a cat tételekre, amiknél tovább nagyon sosem jutottunk angolórán?

Ne ítélj elsőre. Ez is egy újonnan, saját bőrön tapasztalt dolog volt. Előtte klisének hangzott, de akkor ott rögtön megtanultam hogy nagyon is igaz. A kocsi ugyanis azért lassított hogy koccanás mentesen be tudjon parkolni a ház elé. Amiről később kiderült, hogy az építkezési vállalkozó aki az 5 házból álló utcát felépítette, járt Magyarországon, és nagyon tetszettek neki Érden a házak. A hatodik házhelyet a nyúlfarm tulajdonosa még nem adta el, ezért az megmaradt. A ház az angol igényeknek megfelelően mindenhol padlószőnyeges volt (a konyhát kivéve), modern, ízléses bútorok, két színben passzoló barátságos cica, két színben passzoló életvidám fekete labrador, fürdőszoba amin csak a kissráccal kellett osztoznom (szintén padlószőnyeges!), a szobámban egy óriási ágy terpeszkedett kék-fehér virágmintás Laura Ashley ágyneművel...
Szóval  2002 Augusztus 25-én este megérkeztem egy dél angliai pici falunak tágas házába, amit Magyarország ihletett.

Ennek a napnak ma van 10 éve.