Még freemail-es emailcímem volt. Internetezni csak a suliban, meg pénzért a Kokóban lehett. Már tavasz óta ment a papírtologatás hogy mit hogyan lehetne, kellene. Gyűjtöttem a zsebpénzt, invesztáltam 9800 forintért egy Canon filmes fényképezőbe, Mamáéktól szülinapra kapott borítékot utazótáskába fektettem be és vártam hogy legyen valami.
Azt hiszem talán Júniusban érkezett egy email, hogy van fogadó család. Igaz nem kislányok hanem egy 8 éves fiú, de a vallás nem számít, van kutya, macska és kert is - jó lesz ez. A térképet naponta böngésztem, volt egy CD-Rom amit miután a számítógép 15 alatt felállt már be is izzítottam, és ezzel a programmal agyonösszevissza tudtam nézni hogy hova is megyek majd.
Közben pergett a nyár, én éjszakánként tökéletesre fejlesztettem a wc papír és fodrocska tészta töltését a teszkóban, új embereket ismertem meg, barátnőmnek addigra jogsija volt így sokszor mentünk le Csopakra úszni egyet mielőtt én felvettem volna az éjszakás műszakot.
Megvettem a buszjegyet is, 26 év alattiaknak extra kedvezménnyel. Azt hiszem a jegy tízezer valamennyi volt, egy útra.
Az utazás előtti napon sírógörcs tört rám, hirtelen úgy betojtam mintha háborúba mennék fegyver nélkül. A negatív ismerős ismerősének ismerősétől hallott tapasztalatok, a saját utazási pánikom egyszerre tetőzött és Anya aggódva suttogta hogy 'ha nem akarsz, akkor ne menj'.
Végül eltelt az utolsó éjszaka is valahogy, és 2002 augusztus 24-én, a Duna azévi áradásának levonulása után alig pár nappal elindultunk Győrbe, hogy felszálljak az Eurolines londoni járatára.
Ahogy tapasztalatlan utazótól az elvárható, három utazótáska (mert nekem azt mondták hogy minden drága, úgyhogy nagyjából az összes ruhámat bepakoltam plusz kispárna), egy Nagy Britannia Autóstérkép (mert elviekben vezetni is fogok ugyebár), 5 ezer forinttal feltöltött Dominó Alcatel telefon, de sem fogkefe, sem fogkrém nem.
Családdal izgatott ideges de könnyes búcsúzkodás, az első dolog amire rájöttem hogy utálok elköszöngetni. Személyesen és telefonon is. A busz ajtaja halk cisszenéssel becsukódott, a nyakamat tekergetve még integettem a delegációmnak, aztán kigurultunk a győri buszpályaudvarról és az addigi életem kilátásainak hátat fordítva elindultunk az osztrák határ felé a ragyogó naplementébe.
Az utazás nagy része éjszaka történt, de azért egyszer valahol Németországban megállítottak minket a német rendőrök, rajtaütés szerű ellenőrzés, passport, idenézz Wiedersehen (anyád, éppen elaludtam derékszögben).
Hajnalra értünk Aachenbe. Eddigre már levágtam hogy Aachen valami nagy dolog lehet, számomra csak egy benzinkút volt nagyon drága dolgokkal, de azért mindent megnéztem, ki tudja hogy mikor látok hasonló boltot legközelebb. Iszkiri vissza a buszra, nehogy itt hagyjanak, és megkezdtem az üres tekintettel előre bámulás művészetének folytatását. Aachen egyébként a Német-Belga határon fekszik, és Magyarország-Anglia autóstávban a mérföldkő, mert innentől számolva már csak három ország és ott vagyunk a kikötőben Anglia felé.
Leuven, Liége, Gent, Brüsszel. Városok, amiket a térképről ismertem csupán (meg Leuven-t a Stella Artois címkéjéről). 36-os filmtekercsem kockáit gondosan beosztva lőttem pár fotót a Brüsszeli buszpályaudvarról, és ahogy mentünk ki az Orbital-ra (Brüsszel körgyűrűje), olyan mérhetetlen izgalom tört rám hogy legszívesebben tettem volna a gázpedálra egy téglát. Vagy százszor elővettem a meghívólevelet (a család levele a határőröknek hogy ők engem tényleg aupairnek hívnak), a bemutatkozó levelüket (hogy melyik mit csinál), a fotójukat (szeretnek sátrazni), és nézegettem a 200 fontot amire oly sokáig gyűjtöttem.
A táj teljesen más volt mint amihez én a Bakonyban és környékén hozzászoktam. Manikűrözött mezők, katonás sorrendben váltakozó zöld növények, sárga növények és már learatott tarlók, fehér tehenek, nyers tégla épületek és a külvárosokban függöny nélkül tátongó ablakok. Calaisbe érve a busszal egy hatalmas hajó gyomrába mentünk, sofőrjeink aprólékosan elmagyarázták, hogy értéket ne hagyjunk a buszban, jegyezzük meg hogy milyen színű emeleten van a busz (merthogy több szint is van!) és hogy melyik kapuhoz vagyunk legközelebb.
Ha Aachennél még azt hittem hogy meg tudom oldani fogkefe és fogkrém nélkül akkor itt már egyenesen szenvedtem. A 13 emeletes hajó összes wc-je női kollégista mosdóvá változott, levetkőzés, hónaljmosás, mosakodás, fogmosás, újrasminkelés, felöltözés, kész. Én meg csak álltam és bámultam hogy nekem ezt senki nem mondta, és rohadtul szégyelltem magam hogy ez az alapvető higiéniás dolog nekem nem jutott eszembe. Soha nem voltam még ilyen messze, sosem gondoltam volna hogy ennyire kényelmetlen lesz fogkefe nélkül.
A 90 perces út utolsó fél órája idegőrlő volt. Láttuk a doveri fehér sziklákat, amik már messziről is nagyon nagynak tűntek, a Westel őrülten üdvözölni kezdett Nagy Britanniában, és végre jelzett a bemondó hogy mindenki fáradjon vissza a járművéhez. Én egy nálamnál még jobban elveszett nénivel voltam párban (Győrben mellé ültem le), ő a fiához és a menyéhez jött látogatóba, és ketten nagyon szépen néztünk ki egymás mellett, amikor én valami táblát kiokoskodtam, ő egyből félinfarktust kapott hogy mi van ha az nem is úgy van, és bentragadunk itt a hajón, és nem érjük el a buszt és visszaküldenek minket és a franciák nem engednek be és csak itt fogunk hajózni oda-vissza amíg a fia nem jön érte. Megtaláltuk a buszt.
Az utastársak némelyikének izgalom, másoknak félelem, de volt akinek rettegés ült ki az arcára. Nekem addig meg sem fordult a fejemben, hogy az angolok visszautasítják a belépési kérelmemet. A busz szépen beparkolt egy épület elé, a sofőrök leszállítottak mindenkit és mondták hogy a másik oldalon várnak ránk, de ha látjuk hogy valakit nem engednek be vagy elvisznek kikérdezni akkor szóljunk, mert akkor nem várnak feleslegesen. Köszi.
Kígyózó sorok, kezemben szorongatom az otthonról hozott papírjaimat és az angol Belügyminisztérium 'leszállókártyáját' (landing card), amit minden nem EUs emberkének ki kellett tölteni. Ez nagyjából annyi hogy tudni akarják hogy a beérkező külföldi hova megy, mennyi időre és ott mit csinál.
70 éves barátnőm hatására itt már totál pánikban voltam, belőlem is kijött a sok 'mi van ha', és mire sorra kerültem már az ájulás szélén álltam. Előttem a pultoknál sorra hangoztak el a diák-vagyok-nyelvet-tanulni-jöttem-nézze-itt-a-papírom és hasonló féligazságok, a határőrnek joga volt tudni hogy kinél mennyi pénz van, volt akinek kiforgatták a pénztárcáját, szóval bennem volt a cidri rendesen. Erre mi történik?! Mosolyog rám az őr, megkérdezi hogy jól utaztam-e (bár válaszolni csak annyit tudtam hogy aha, jesz), megnézi a papírjaimat, bólint az angol nyelvű meghívómra, elkéri az útlevelemet, belecsattint egy plecsnit hogy attól a pillanattól kezdve két éven át au pair vízummal rendelkezem, majd üdvözöl az országban és további jó utat kíván. (A buszra egyébként mindenki visszaszállt, az öt buszos utamon csupán egyszer fordult elő hogy valakit kitettek.)
Az érettségi bizonyítvány kiosztásakor nem voltam magamra ennyire büszke.
A kikötő területéről kiérve jött az első körforgalom, amibe már balról hajtott be a busz, és onnantól Londonig síri csend volt a buszon. Nem is igazán volt látnivaló, csak azt figyeltem meg, hogy mi magyarok mit össze fikázzuk az autópályáink minőségét miközben a londoni körgyűrű, a 188 kilométeres M25 valójában végig tüpp-tüpp-tüpp-tüpp-tüpp. Vártam, vártam a London táblát, tudjátok mint otthon van az 'Üdvözöljük Veszprémben, Wilkommen, Welcome, Bienvenuti, Bonjour' és akkor a testvérvárosok, stb. Nna, London nem üdvözölt senkit, nem volt testvérvárosi felsorolás sem, London az egyszercsak ott volt előttünk. Nem tetszett. Másfél napja mást sem láttam csak suhanó mezőket, teheneket, lengedező, aratásra váró búzatáblákat, az első double decker szinte félelmet keltett bennem. Az utcákon szemét hömpölygött, és mindenféle emberek lökdösték egymást a keskeny járdákon.
Baromira boldog voltam hogy én nem Londonba kerülök, hanem East Sussexbe. Padtársam, a néni, miután összeraktuk neki a fia által hazapostázott nokia telefont (amit ő otthon nem mert összerakni, nehogy eltörje...), már két kézzel markolta az ülést maga előtt, a háta hozzá sem ért a támlához az izgatottságtól. Ahogy a busz bekanyarodott a Victoria pályaudvarra én egyre idegesebb lettem. Újra előtört a pánik, leginkább attól tartottam hogy nem találom meg a családot, vagy kiderül hogy hazugság az egész. Habár lett volna kit felhívnom, egyik sem volt olyan pozícióban hogy két órán belül összeszedjen a pályaudvarról. Rögtön megbántam a három utazótáskát, egyet is alig bírtam el, nemhogy mindet! Nekem tartott a legtovább lekecmeregni a buszról, 70 éves barátőmet még láttam ahogy tobzódik fia szeretetében és nem bír kimászni az öleléséből. Sajnálom, a nevére már nem emlékszem (talán Erzsi, vagy Mari vagy Gizi...?), de remélem hogy jól sikerült az utazása.
Az ölelkező tömeg elkopása után megláttam őket. Pont akkor amikor kezdtem volna kétségbeesni. Ott álltak hárman, ráncolt tekintettel, ugyanolyan zavarban mint én. Odaléptem hozzájuk köszönni, és volt húúú meg haaaa meg mosoly, meg how was your journey (hogy kell angolul mondani hogy ADJATOK EGY FOGKEFÉT?!), a pasi mutogatta az ő papírjukat, kiderült hogy az ügynökség az én érettségi tablóképemet küldték el, amin rövid szőke hajam volt és én meg odaálltam eléjük félhosszú vörösesbarnával. Ezért nem találtuk egymást előbb.
Kicipeltük a kocsihoz a táskáimat, az anyuka meg is jegyezte hogy mindig ilyen sok holmival utazok-e, de erre megint csak beszari módon nem tudtam mit válaszolni. Egy S6-os Audiba pattantunk be, kék kocsihoz kék bőr belső, ülések közepén kék hasított bőr betét hogy ne csúszkáljunk, és az apuka lelkesen körbevezetett London belvárosában, szóval elmondhatom hogy érkezés után fél órával én már láttam a Westminster Apátságot, a Big Bent a Parlamenttel, a London Eyet, a Downing Street-et, a Trafalgar Square-t, és London egy sokkal, de sokkal vonzóbb részletét mint a buszról pár órával korábban.
Újabb másfél óra után egy pub előtt álltunk meg, hogy megvacsorázzunk, és a mai napig emlékszem hogy Chicken arrabiata-t ettem, vagyis csípős csirkés tésztát. Nem is volt annyira csípős, de a meleg étel nagyon jól esett, főleg mert addigra már 31 órája voltam úton. Nagyon kedvesek voltak velem, a kissrác is érdeklődő volt, de nem mertem elővenni a telefonomat sms-t írni az otthoniaknak, mert megegyeztünk hogy csak akkor írok amikor megérkeztem, és a saját szobámat még nem is láttam. Mondjuk a pub tetszett, de mégsem írhattam haza hogy 'kocsmázunk. minden szuper'.
Az állam majdnem kiszakadt a helyéről döbbenetemben, amikor végre a ház elé kanyarodtunk. Valamit magyaráztak, hogy a ház egy régi nyúlfarm helyére épült, de amikor elém tárult a látvány azt hittem félreértettem, mert bizony előttem egy félig összeesett ház volt.
Gondolatok cikáztak át az agyamon, hogyan mondom meg az otthoniaknak hogy itt vagyok 33 órányi utazás után és most derül ki egy S6-os Audiban ülve hogy engem átvágtak, a három táskámból azt sem tudom melyiket ragadjam meg a meneküléshez, és hogy itt a vak sötétben (az angol falukat nem mindig látják el közvilágítással, vagy éppen járdával) hogyan, merre induljak egy olyan nyelvtudással ami kiterjed a Me and my family és az I have a dog and a cat tételekre, amiknél tovább nagyon sosem jutottunk angolórán?
Ne ítélj elsőre. Ez is egy újonnan, saját bőrön tapasztalt dolog volt. Előtte klisének hangzott, de akkor ott rögtön megtanultam hogy nagyon is igaz. A kocsi ugyanis azért lassított hogy koccanás mentesen be tudjon parkolni a ház elé. Amiről később kiderült, hogy az építkezési vállalkozó aki az 5 házból álló utcát felépítette, járt Magyarországon, és nagyon tetszettek neki Érden a házak. A hatodik házhelyet a nyúlfarm tulajdonosa még nem adta el, ezért az megmaradt. A ház az angol igényeknek megfelelően mindenhol padlószőnyeges volt (a konyhát kivéve), modern, ízléses bútorok, két színben passzoló barátságos cica, két színben passzoló életvidám fekete labrador, fürdőszoba amin csak a kissráccal kellett osztoznom (szintén padlószőnyeges!), a szobámban egy óriási ágy terpeszkedett kék-fehér virágmintás Laura Ashley ágyneművel...
Szóval 2002 Augusztus 25-én este megérkeztem egy dél angliai pici falunak tágas házába, amit Magyarország ihletett.
Ennek a napnak ma van 10 éve.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Memoir. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Memoir. Összes bejegyzés megjelenítése
2012. augusztus 25., szombat
2011. július 7., csütörtök
2005 Július 7
 |
| Amikor odaértem, a Metropolitan Police két magas beosztású küldöttje éppen letette a koszorút. Nem mertem közelebb menni, úgyhogy elég távoli a kép róluk... |
 |
| ...viszont nagyon szép csokrot vittek. |
 |
| 'In memory of those who were killed on 7 July 2005, with continuing thoughts and respect for their families and all who have suffered that day and afterwards. On behalf of all Bus, Underground and Transport for London staff...' - A 2005 Július 7-én meghaltak emlékére, gondolataink és tiszteletünk a családjuknak és mindazoknak akiknek aznap és utána szenvedniük kellett. Az összes busz, metró és London Közlekedéséért dolgozók nevében... |
 |
| Az emlékmű frontján volt ez a csokor. David Cameron, a Downing Street 10 lakosa, Nagy Britannia miniszterelnöke is ott járt ma reggel (nem találkoztunk). Nem tudok egy szót elolvasni (ha valakinek megy, akkor szóljon!), és elfelejtettem hogy ott mit olvastam (tipikus). 'In memory of the victims of ______ (terrorism?) in London on 7 July 2005. They will never be forgotten' - A 2005 Július 7-i (terrorizmus?) áldozatainak emlékére. Sosem feledjük őket. |
Amikor Robbant a Metró
Hat évvel ezelőtt...
Tootingban laktunk, a kórház bejáratával szemben. Aznap reggel buszra szálltam és úgy indultam a metróállomásra. Rózsaszín tavaszi kabátomat igazgattam, nem is figyeltem hogy miket mondanak az emberek mellettem. Tíz perccel később az állomás kapuja már be volt rácsozva. Narancssárga mellényes dolgozók irányítottak mindenkit vissza a buszmegállók fele. Azt mondták, meghibásodott egy jelzőberendezés, és ezért le kellett zárniuk a Northern line egy szakaszát.
Vigyorogva megvontam a vállamat – a 15 percnél hosszabb késésekért a TfL visszaadja az adott utazásra költött összeget, én legálisan kések munkából, nem szakad az eső, és még a reggeli újságból is megkaparintottam egyet. A megnövekedett forgalom miatt elég sokáig tartott eljutni Wimbledonba. Amikor beszálltam a tömött vonatba vettem észre hogy a szintén Wimbeldonból induló District Line sem működött. Persze ez nem jelent semmit – előfordul hogy a metrónak rossz napja van, és több vonalat/állomást le kell zárni ideiglenesen.
Nagyon lassan ment a vonat Waterloo-ra és amikor végre megálltunk, irdatlan tömeggel találtam szembe magam. Ez az állomás (is) mindig teli van emberekkel (Bourne Ultimatum-ban nagyon jól látszik), de akkor reggel olyan tömeg volt, hogy mozdulni alig lehetett. Waterloo vasútállomáson 4 metróvonal is áthalad, és az összes ajtó le volt zárva, közelébe sem jutottunk a metróknak.
Kezdtem ideges lenni – órabérben kaptam a fizetést, jó dolog késni, de annyira azért mégsem – Tomit próbáltam hívni, de nem működött a mobilom. Ekkor hallottam a bejelentést, miszerint az összes londoni metróvonalat lezárták áramszünet miatt. (Azóta már tudjuk, hogy a jelzőrendszereket annyira megrongálta a robbanás, hogy az irányítóknak áramszünet jelzést adott)
Az állomáson hömpölygő tömeg egyszerre indult meg, lökdosődés, tolakodás. Két dologgal lehet igazán felhúzni egy munkába igyekvő londonit: 1. Tömeg amely nem mozdul semerre 2. Metrós késés, buszra kényszerülés.
Az utcára kiérve még sokkolóbb volt a látvány. A járdán és az egyik sávban is csak gyalogoltak az emberek. Felháborodott mobilbeszélgetések ’valami áramszünet van a metrón!’ foszlányai ütötték meg a fülemet, miközben küzdöttem fel magamat egy buszra. Ekkorra már jócskán 10 körül járhatott az idő. A taxik dudálták le az útról az elszánt, gyalogosokat, a buszok óvatosan kerülgették őket. Egyre több és több szirénázó mentő, rendőrautó süvített el mellettünk. A buszon elöl álltam, szinte teljesen a sofőr fülkéjének passzírozva – ekkor hallottam először: bomba robbant egy buszon. Síri csend lett. Senki nem gondolta volna hogy Londonban ilyen történhet. A metró lezár áramszünet miatt és még bombát is robbantanak. Ekkor végre Tominak sikerült elérnie engem. Ő is mondta hogy robbant egy bomba – meg még néhány másik a metróhálózat különböző pontjain.
A buszos út hátralevő részére nem emlékszem igazán. Mire beértem volna a banknegyedbe, az már üresedett, a bankárok amilyen elszántan bementek, úgy haza is mentek a munkából. Azt hiszem 11 után pár perccel érkeztem be a munkahelyemre és sosem felejtem el a megkönnyebbült arcokat hogy látnak. A mobilok nem működtek, hiába próbáltak elérni, csak süket vonalat kaptak és nem tudták hol vagyok... Egymás szavába vágva meséltük hogy kinek milyen útja volt aznap reggel. Volt olyan szakács, aki az állomásáról kilépve hallotta a robbanást. Az élete valószínűleg annak köszönhető, hogy azért is befurakodott az egyel korábbi szerelvénybe. Ha nem fért volna be, lehet hogy ő is az áldozatok közé tartozik.
A buszos robbantás miatt felfüggesztették a buszközlekedés nagy részét is. Vagyis szép és jó dolog volt bemennem dolgozni, de nem tudtam hogy jutok haza. London nem Veszprém. Nem tudtam volna gyalog hazamenni. Mert nem tudtam az utat. Mert nem mertem elindulni. És mert 12,5km lett volna az út.
A család Magyarországon szinte kikészült. Sem Tomit, sem engem nem értek el. E-mailek 2005-ben még nem repkedtek annyira, úgyhogy akinek sikerült írnom azt kértem meg hogy telefonáljon körbe mindenkit hogy jól vagyunk.
A főnököm kedvesen megjegyezte, hogy nagyon szívesen hazaküldene már délben, de nem fog tudni kifizetni ha nem maradok. Hát persze hogy maradtam, reménykedve hogy délután ötre már lesz legalább annyi busz hogy a belvárosból kijussak.
Egy konferencia-központban dolgoztam, az aznapi 250 fős konfóra mindössze huszan jöttek el, azok is csak azért mert nem tudtak hogy hazamenni, és éhesek voltak (az összes bolt bezárt a környéken). Homlokukat ráncolva majszolgatták a tűzdelt csirkét miközben csak bámultak maguk elé. Egyetlen beszédet sem tartottak meg.
Hat körül indultam haza. Az első busz az irodától nem vett fel – a double deckeren jó, ha 15 utas ült. Senki nem nézett senkire, mégis mindenki megnézett mindenkit (jó alaposan). Az Oxford Streeten áthaladva tudatosult a terrortámadás lelki pusztítása. Az összes bolt zárva volt. Semmi nem volt nyitva. Nem volt szemét az utcákon. Emberek sehol, csak a buszmegállókban lézengtek néhányan. A lemenő nap fénye aranyba burkolta az üzletek kirakatait. Szellemváros, azt mondták később a tévében... Vadidegenek kezdtek el beszélgetni, fejüket csóválva. A hírekből már tudtuk, hogy közel keleti öngyilkos merénylők okozták a káoszt, és nem azért mert a 2012-es olimpia szervezési jogát London kapta előző nap. Green Parknál járt a busz, amikor végre tudtam beszélni Zsoltival is. Őt is megnyugtattam hogy rendben vagyok. Csak ijesztő volt végigutazni London belvárosán úgy, hogy az utasok teljesen csendben vannak, senki sem beszél és az utakon nincsenek autók, csak a kötelességtudóan mozgó buszok.
A 2005 július 7-i terrortámadás tragédiája 52 emberéletet és 700 sebesültet követelt. Perceken belül három bombát robbantottak magukra a merénylők, a Circle (citromsárga), Hammersmith and City (rózsaszín) és Piccadilly (sötétkék) vonalakon. A negyedik merénylő elbizonytalanodott és hagyta magát evakuálni a metróról. Ő is buszra szállt, de meggondolta magát és mégis detonálta a hátizsákját (az ő robbantása ölte meg a legtöbb embert az egész támadás során) a Tavistock Square környékén.
A Telegraph oldalán megtekinthető egy videó a szétrobbantott vonatokról és a buszról.
Másnap (pénteken), szinte teljesen üres metróval mentem dolgozni. A szívem a torkomban dobogott, és remegtem. A felszálló utasok közül elég sokan, amikor meglátták a velem szemben aktatáskával ülő turbános utast, arrébb húzódtak. Volt, aki le is szállt. Londonban az emberek megtanultak ismét figyelni a környezetükre. A tévében kérték az ázsiai/arab/stb etnikumok hogy ne bántsák őket, míg a szélső jobboldal egyértelműen az ő hibájuknak rótta fel az egész eseményt. Hamarosan megindult a tippelgetés, az összehasonlítás 911-el. Munkahelyi beszélgetések alapján kiderült: mindenki úgy véli, bár sokan meghaltak, ez még semmi, és egy második támadás bármikor előfordulhat.
Két héttel később, Július 21-én jött is. Ezúttal Sheperd’s Bush, Oval, Warren Street és egy busz Shoreditchben volt a célpont, de szerencsére az újabb merénylőknek nem működött a bomba. Az alapanyagok szavatossága lejárt... A hírek szerint az utasok égett gumiszagot éreztek és rögtön elkezdtek menekülni a másik kocsiba. Szemtanúk szerint a legnagyobb ’robbantás’ is egy nagyobb tűzijátékhoz hasonlított.
Az áldozatok tiszteletére állított emlékmű a Hyde Park Dél-keleti sarkához, a Hyde Park Corner metróállomáshoz közel található.
Tootingban laktunk, a kórház bejáratával szemben. Aznap reggel buszra szálltam és úgy indultam a metróállomásra. Rózsaszín tavaszi kabátomat igazgattam, nem is figyeltem hogy miket mondanak az emberek mellettem. Tíz perccel később az állomás kapuja már be volt rácsozva. Narancssárga mellényes dolgozók irányítottak mindenkit vissza a buszmegállók fele. Azt mondták, meghibásodott egy jelzőberendezés, és ezért le kellett zárniuk a Northern line egy szakaszát.
Vigyorogva megvontam a vállamat – a 15 percnél hosszabb késésekért a TfL visszaadja az adott utazásra költött összeget, én legálisan kések munkából, nem szakad az eső, és még a reggeli újságból is megkaparintottam egyet. A megnövekedett forgalom miatt elég sokáig tartott eljutni Wimbledonba. Amikor beszálltam a tömött vonatba vettem észre hogy a szintén Wimbeldonból induló District Line sem működött. Persze ez nem jelent semmit – előfordul hogy a metrónak rossz napja van, és több vonalat/állomást le kell zárni ideiglenesen.
 |
| Távolról csak betonoszlopoknak látszik... |
Nagyon lassan ment a vonat Waterloo-ra és amikor végre megálltunk, irdatlan tömeggel találtam szembe magam. Ez az állomás (is) mindig teli van emberekkel (Bourne Ultimatum-ban nagyon jól látszik), de akkor reggel olyan tömeg volt, hogy mozdulni alig lehetett. Waterloo vasútállomáson 4 metróvonal is áthalad, és az összes ajtó le volt zárva, közelébe sem jutottunk a metróknak.
Kezdtem ideges lenni – órabérben kaptam a fizetést, jó dolog késni, de annyira azért mégsem – Tomit próbáltam hívni, de nem működött a mobilom. Ekkor hallottam a bejelentést, miszerint az összes londoni metróvonalat lezárták áramszünet miatt. (Azóta már tudjuk, hogy a jelzőrendszereket annyira megrongálta a robbanás, hogy az irányítóknak áramszünet jelzést adott)
 |
| ...közelebb érve már egyértelmű az ezüstözött bevonat... |
Az állomáson hömpölygő tömeg egyszerre indult meg, lökdosődés, tolakodás. Két dologgal lehet igazán felhúzni egy munkába igyekvő londonit: 1. Tömeg amely nem mozdul semerre 2. Metrós késés, buszra kényszerülés.
Az utcára kiérve még sokkolóbb volt a látvány. A járdán és az egyik sávban is csak gyalogoltak az emberek. Felháborodott mobilbeszélgetések ’valami áramszünet van a metrón!’ foszlányai ütötték meg a fülemet, miközben küzdöttem fel magamat egy buszra. Ekkorra már jócskán 10 körül járhatott az idő. A taxik dudálták le az útról az elszánt, gyalogosokat, a buszok óvatosan kerülgették őket. Egyre több és több szirénázó mentő, rendőrautó süvített el mellettünk. A buszon elöl álltam, szinte teljesen a sofőr fülkéjének passzírozva – ekkor hallottam először: bomba robbant egy buszon. Síri csend lett. Senki nem gondolta volna hogy Londonban ilyen történhet. A metró lezár áramszünet miatt és még bombát is robbantanak. Ekkor végre Tominak sikerült elérnie engem. Ő is mondta hogy robbant egy bomba – meg még néhány másik a metróhálózat különböző pontjain.
 |
| ...szemből úgy látszik, nem is olyan nagy az emlékmű, de oldalról a mélysége is bevehető... |
A buszos út hátralevő részére nem emlékszem igazán. Mire beértem volna a banknegyedbe, az már üresedett, a bankárok amilyen elszántan bementek, úgy haza is mentek a munkából. Azt hiszem 11 után pár perccel érkeztem be a munkahelyemre és sosem felejtem el a megkönnyebbült arcokat hogy látnak. A mobilok nem működtek, hiába próbáltak elérni, csak süket vonalat kaptak és nem tudták hol vagyok... Egymás szavába vágva meséltük hogy kinek milyen útja volt aznap reggel. Volt olyan szakács, aki az állomásáról kilépve hallotta a robbanást. Az élete valószínűleg annak köszönhető, hogy azért is befurakodott az egyel korábbi szerelvénybe. Ha nem fért volna be, lehet hogy ő is az áldozatok közé tartozik.
 |
| ...az oszlopokat úgy rendezték el hogy az odasétálónak körbe kelljen járnia hogy megértse... |
A buszos robbantás miatt felfüggesztették a buszközlekedés nagy részét is. Vagyis szép és jó dolog volt bemennem dolgozni, de nem tudtam hogy jutok haza. London nem Veszprém. Nem tudtam volna gyalog hazamenni. Mert nem tudtam az utat. Mert nem mertem elindulni. És mert 12,5km lett volna az út.
 |
| ...minden oszlopon rajta van a dátum, a robbantás ideje és helyszíne |
A család Magyarországon szinte kikészült. Sem Tomit, sem engem nem értek el. E-mailek 2005-ben még nem repkedtek annyira, úgyhogy akinek sikerült írnom azt kértem meg hogy telefonáljon körbe mindenkit hogy jól vagyunk.
A főnököm kedvesen megjegyezte, hogy nagyon szívesen hazaküldene már délben, de nem fog tudni kifizetni ha nem maradok. Hát persze hogy maradtam, reménykedve hogy délután ötre már lesz legalább annyi busz hogy a belvárosból kijussak.
Egy konferencia-központban dolgoztam, az aznapi 250 fős konfóra mindössze huszan jöttek el, azok is csak azért mert nem tudtak hogy hazamenni, és éhesek voltak (az összes bolt bezárt a környéken). Homlokukat ráncolva majszolgatták a tűzdelt csirkét miközben csak bámultak maguk elé. Egyetlen beszédet sem tartottak meg.
 |
| ... az oszlopok a robbantások helyszíne alapján csoportokban állnak... |
Hat körül indultam haza. Az első busz az irodától nem vett fel – a double deckeren jó, ha 15 utas ült. Senki nem nézett senkire, mégis mindenki megnézett mindenkit (jó alaposan). Az Oxford Streeten áthaladva tudatosult a terrortámadás lelki pusztítása. Az összes bolt zárva volt. Semmi nem volt nyitva. Nem volt szemét az utcákon. Emberek sehol, csak a buszmegállókban lézengtek néhányan. A lemenő nap fénye aranyba burkolta az üzletek kirakatait. Szellemváros, azt mondták később a tévében... Vadidegenek kezdtek el beszélgetni, fejüket csóválva. A hírekből már tudtuk, hogy közel keleti öngyilkos merénylők okozták a káoszt, és nem azért mert a 2012-es olimpia szervezési jogát London kapta előző nap. Green Parknál járt a busz, amikor végre tudtam beszélni Zsoltival is. Őt is megnyugtattam hogy rendben vagyok. Csak ijesztő volt végigutazni London belvárosán úgy, hogy az utasok teljesen csendben vannak, senki sem beszél és az utakon nincsenek autók, csak a kötelességtudóan mozgó buszok.
 |
| ... minden áldozatnak emeltek emléket. |
A 2005 július 7-i terrortámadás tragédiája 52 emberéletet és 700 sebesültet követelt. Perceken belül három bombát robbantottak magukra a merénylők, a Circle (citromsárga), Hammersmith and City (rózsaszín) és Piccadilly (sötétkék) vonalakon. A negyedik merénylő elbizonytalanodott és hagyta magát evakuálni a metróról. Ő is buszra szállt, de meggondolta magát és mégis detonálta a hátizsákját (az ő robbantása ölte meg a legtöbb embert az egész támadás során) a Tavistock Square környékén.
A Telegraph oldalán megtekinthető egy videó a szétrobbantott vonatokról és a buszról.
Másnap (pénteken), szinte teljesen üres metróval mentem dolgozni. A szívem a torkomban dobogott, és remegtem. A felszálló utasok közül elég sokan, amikor meglátták a velem szemben aktatáskával ülő turbános utast, arrébb húzódtak. Volt, aki le is szállt. Londonban az emberek megtanultak ismét figyelni a környezetükre. A tévében kérték az ázsiai/arab/stb etnikumok hogy ne bántsák őket, míg a szélső jobboldal egyértelműen az ő hibájuknak rótta fel az egész eseményt. Hamarosan megindult a tippelgetés, az összehasonlítás 911-el. Munkahelyi beszélgetések alapján kiderült: mindenki úgy véli, bár sokan meghaltak, ez még semmi, és egy második támadás bármikor előfordulhat.
Két héttel később, Július 21-én jött is. Ezúttal Sheperd’s Bush, Oval, Warren Street és egy busz Shoreditchben volt a célpont, de szerencsére az újabb merénylőknek nem működött a bomba. Az alapanyagok szavatossága lejárt... A hírek szerint az utasok égett gumiszagot éreztek és rögtön elkezdtek menekülni a másik kocsiba. Szemtanúk szerint a legnagyobb ’robbantás’ is egy nagyobb tűzijátékhoz hasonlított.
 |
| Ott jártamkor épp a füvet nyírta a kertész, de az emléklap körül már most voltak virágok - azokat nem akartam lefényképezni. |
Az áldozatok tiszteletére állított emlékmű a Hyde Park Dél-keleti sarkához, a Hyde Park Corner metróállomáshoz közel található.
ICE - In Case of Emergency. A terrortámadás utáni napokban ütötte fel a fejét az ICE. Mentősök és rendőrök nyilatkozták hogy hasonló katasztrófák esetén megkönnyíti a dolgukat ha tudják hogy kit kell hívniuk. A Cuncimókus, Intyőpintyő nem elég információ, de ha ezt a három karaktert mellébiggyeszti a mobiltulajdonos, akkor a segítség gyorsabban és egyszerűbben eljut a rászorulónak. Az ICE az elmúlt hat évben globálissá nőtte ki magát. Ha te is úgy gondolod hogy jól jöhet, az ICE (vagy ICE1, ICE2, stb) beállításakor ügyelj, hogy ha külföldön vagy, olyan ismerősöd/hozzátartozód számát állítsd be, aki beszél valami idegennyelvet.
2011. július 5., kedd
Férj Nyaral
Indulás előtt.
Férj:
Minden megvan. Úszógatya, törölköző, váltás ruha, focilabda, sörnyitós strandpapucs, könyvek, útlevél, napszemüveg. Amint odaértem, hívni fogom.
Feleség:
Ha még egy napkrémet beledugok a táskájába, talán észre sem veszi. Nagyon ajánlom hogy hívjon különben felrobbanok.
Érkezés.
Férj:
Nem működik a telefonom. Hoppááá, ez bizony egy Cruzcampo! ¡Cuatro cervezas por favor!
Feleség:
Remélem nincs semmi bajuk. Csak meg tudnak érkezni valahova nélkülem is... ugye..?!
Első nap.
Férj:
Szálloda felfedezése, strand beminősítése, all inclusive lehetőségek kimerítése. Még jó hogy tettem el napkrémet, csak kár hogy négy hapsinak ciki egymást kenegetni. Nem égek le nagyon. Este buli
Feleség:
Lakásban rend és csend honol. Nem késtem (sokat) munkából és sajnáltatom magam mindenkivel hogy egyedül leszek egy héten át. Az este meglepően gyorsan elmegy a CSI-vel. Néha elgondolkozom hogy hány epizódot tudnék végignézni egy seggel. Még így, edzés után is.
Második nap.
Férj:
Első nap programja megismételve. Kivéve, hogy a tegnap esti buliról már világosban jöttünk haza és nem bírtunk felkelni – lemaradtunk a reggeliről.
Feleség:
Három oldalas tervet készítek a hét/nyolc napra. Detox kúrába is kezdek. Reggel munka előtt jógázok a nappaliban. Mire férj hazajön, lefogyok két kilót, megszépülök és bemutatom neki az új fekete magassarkú cipőmet. Vagy a kék csíkosat...? (Vagy mindkettőt).
Harmadik nap.
Férj:
Második nap ismétlése. Fejfájás nélkül ébredek, reggeli ma sincs. A reggeli, Palmába tartó buszt megint nem értük el. A Playan olvasgatok két evés között.
Feleség:
Hajnal négyig nem alszok, mert hallgattam a felettem lakók tévéjét, ezért lemaradok a reggeli edzésről. Délután megyek inkább boxolni, és utána levezetek egyedül Weybridge-be. Teljesen egyedül, nehezített körülmények (eső) között. Gyopiékkal átmegyünk máshoz, a lángospartit spontán szőnyegolvasztó táncolás követi.
Negyedik nap.
Férj:
Harmadik nap ismétlése. Ma sem mentünk Palmába, de ma már legalább lejutottam reggelizni. Büszke vagyok magamra. Lassan kezd fárasztó lenni ez a folytonos bulizás, este inkább kihagyjuk. Addig a playán leszek
Feleség:
Gyopiéknál reggeli (délután egykor), majd hazavezetek. Ismét egyedül és ismét büszke vagyok magamra. A lakásban 16 fok van, bekapcsolom a fűtést miközben sajnálom magam, hogy még mindig egyedül vagyok.
Ötödik nap.
Férj:
Palma nagyon szép, de városnézéshez meg kell találni a tökéletes partnert. Az enyém otthon van.
Feleség:
Reggel jógázok a nappaliban Elkések munkából. A nap végén sietek haza, jógázni megyek.
Hatodik nap.
Férj:
Harmadik nap ismétlése, viszont elég jó színem van. A könyvet majdnem befejeztem már, és szememmel szuvenírt keresek
Feleség:
Este jógázok majd otthon. Végül korgó gyomrom boltba kényszerít, ahol vigyorogva fényképezem a téliszalámit a pultban. A legszebb kenyeret veszem meg. Unottan nézem otthon a jógamatracot, majd kibontok egy étcsokis Balaton szeletet a titkos tartalékból.
Hetedik nap
Férj:
Már-már rutinosan járunk bulizni. A szervezetünk hozzászokott. A tekintetünk átsiklik a bokorban fetrengő angol egyetemista lányon, aki annyira magán kívül van, hogy felállni sem tud. A kocsmákban már természetes hogy a sör mellé egy ajándék rövid is jár. Normálisnak érezzük hogy az ásványvíz drágább mint az alkohol. Szuvenír nincs, de még van majdnem egy teljes napom.
Feleség:
Szétunom magamat. A lakásban mindig csend van. De legalább voltam jógázni. Kenyér kiszáradt, pedig elcsomagoltam rendesen.
Nyolcadik nap, visszaindulás
Férj:
Ajándék pipa, becsomagolás pipa, időben reptérre érkezés pipa, lassú beszállás és majd’ egy órás késés pipa, szakadó eső és 12 fok pipa
Feleség:
Kipróbálok egy új órát a konditeremben. Az a neve hogy Body Attack, vagyis test támadás. Az óra ötödik percében, vagyis a bemelegítés elején már az ájulás szélén vagyok. Mellettem nők mosolyogva ugrálnak, sőt egy nem is előre néz, hanem oldalra – saját magát nézi a tükörben mozgás közben.
Hazainduláskor kitalálom, hogy kimegyek férj elé a reptérre. Elvégre ha Weybridge-be lementem napközben teljesen egyedül, akkor egy éjféli kanyar Lutonra csak nem árthat meg?! Hogy ne legyek nagyon álmos másnap reggel, ezért előre alszok egy kicsit. A nappaliban. Férj hajnal háromkor talál meg a hálószobában a paplan alatt. De legalább hazajött végre! Upszi, a csokispapír még mindig a matracon...
Férj:
Minden megvan. Úszógatya, törölköző, váltás ruha, focilabda, sörnyitós strandpapucs, könyvek, útlevél, napszemüveg. Amint odaértem, hívni fogom.
Feleség:
Ha még egy napkrémet beledugok a táskájába, talán észre sem veszi. Nagyon ajánlom hogy hívjon különben felrobbanok.
Érkezés.
Férj:
Nem működik a telefonom. Hoppááá, ez bizony egy Cruzcampo! ¡Cuatro cervezas por favor!
Feleség:
Remélem nincs semmi bajuk. Csak meg tudnak érkezni valahova nélkülem is... ugye..?!
 |
| A férfiak is igénylik a saját nyaralásukat |
Első nap.
Férj:
Szálloda felfedezése, strand beminősítése, all inclusive lehetőségek kimerítése. Még jó hogy tettem el napkrémet, csak kár hogy négy hapsinak ciki egymást kenegetni. Nem égek le nagyon. Este buli
Feleség:
Lakásban rend és csend honol. Nem késtem (sokat) munkából és sajnáltatom magam mindenkivel hogy egyedül leszek egy héten át. Az este meglepően gyorsan elmegy a CSI-vel. Néha elgondolkozom hogy hány epizódot tudnék végignézni egy seggel. Még így, edzés után is.
Második nap.
Férj:
Első nap programja megismételve. Kivéve, hogy a tegnap esti buliról már világosban jöttünk haza és nem bírtunk felkelni – lemaradtunk a reggeliről.
Feleség:
Három oldalas tervet készítek a hét/nyolc napra. Detox kúrába is kezdek. Reggel munka előtt jógázok a nappaliban. Mire férj hazajön, lefogyok két kilót, megszépülök és bemutatom neki az új fekete magassarkú cipőmet. Vagy a kék csíkosat...? (Vagy mindkettőt).
 |
| Jones Bootmaker - a piros verzió nagy lett, azt visszavittem a boltba. Rossz boltba (nem JB-be) mentem, ahol nem akartákk visszavenni (még ilyet) |
Harmadik nap.
Férj:
Második nap ismétlése. Fejfájás nélkül ébredek, reggeli ma sincs. A reggeli, Palmába tartó buszt megint nem értük el. A Playan olvasgatok két evés között.
Feleség:
Hajnal négyig nem alszok, mert hallgattam a felettem lakók tévéjét, ezért lemaradok a reggeli edzésről. Délután megyek inkább boxolni, és utána levezetek egyedül Weybridge-be. Teljesen egyedül, nehezített körülmények (eső) között. Gyopiékkal átmegyünk máshoz, a lángospartit spontán szőnyegolvasztó táncolás követi.
Negyedik nap.
Férj:
Harmadik nap ismétlése. Ma sem mentünk Palmába, de ma már legalább lejutottam reggelizni. Büszke vagyok magamra. Lassan kezd fárasztó lenni ez a folytonos bulizás, este inkább kihagyjuk. Addig a playán leszek
Feleség:
Gyopiéknál reggeli (délután egykor), majd hazavezetek. Ismét egyedül és ismét büszke vagyok magamra. A lakásban 16 fok van, bekapcsolom a fűtést miközben sajnálom magam, hogy még mindig egyedül vagyok.
 |
| Az eső artisztikusan esett... |
Ötödik nap.
Férj:
Palma nagyon szép, de városnézéshez meg kell találni a tökéletes partnert. Az enyém otthon van.
Feleség:
Reggel jógázok a nappaliban Elkések munkából. A nap végén sietek haza, jógázni megyek.
Hatodik nap.
Férj:
Harmadik nap ismétlése, viszont elég jó színem van. A könyvet majdnem befejeztem már, és szememmel szuvenírt keresek
Feleség:
Este jógázok majd otthon. Végül korgó gyomrom boltba kényszerít, ahol vigyorogva fényképezem a téliszalámit a pultban. A legszebb kenyeret veszem meg. Unottan nézem otthon a jógamatracot, majd kibontok egy étcsokis Balaton szeletet a titkos tartalékból.
 |
| Csak 152 kalória!! |
Hetedik nap
Férj:
Már-már rutinosan járunk bulizni. A szervezetünk hozzászokott. A tekintetünk átsiklik a bokorban fetrengő angol egyetemista lányon, aki annyira magán kívül van, hogy felállni sem tud. A kocsmákban már természetes hogy a sör mellé egy ajándék rövid is jár. Normálisnak érezzük hogy az ásványvíz drágább mint az alkohol. Szuvenír nincs, de még van majdnem egy teljes napom.
Feleség:
Szétunom magamat. A lakásban mindig csend van. De legalább voltam jógázni. Kenyér kiszáradt, pedig elcsomagoltam rendesen.
 |
| A Waitrose üzletekben nemcsak téliszalámit, de Mangalicakolbit is lehet kapni. |
Nyolcadik nap, visszaindulás
Férj:
Ajándék pipa, becsomagolás pipa, időben reptérre érkezés pipa, lassú beszállás és majd’ egy órás késés pipa, szakadó eső és 12 fok pipa
Feleség:
Kipróbálok egy új órát a konditeremben. Az a neve hogy Body Attack, vagyis test támadás. Az óra ötödik percében, vagyis a bemelegítés elején már az ájulás szélén vagyok. Mellettem nők mosolyogva ugrálnak, sőt egy nem is előre néz, hanem oldalra – saját magát nézi a tükörben mozgás közben.
Hazainduláskor kitalálom, hogy kimegyek férj elé a reptérre. Elvégre ha Weybridge-be lementem napközben teljesen egyedül, akkor egy éjféli kanyar Lutonra csak nem árthat meg?! Hogy ne legyek nagyon álmos másnap reggel, ezért előre alszok egy kicsit. A nappaliban. Férj hajnal háromkor talál meg a hálószobában a paplan alatt. De legalább hazajött végre! Upszi, a csokispapír még mindig a matracon...
2011. május 26., csütörtök
Csütörtök Délután
Az ablakot hangosan rázza délutáni dörgés, majd egy pillanatra a villám fénye zavarja meg az irodai világítást. Az esőfelhők délelőtt óta küzdenek a napsütéssel, egymást váltva fitogtatják erejüket. Majdnem úgy, mint (majdnem) egy éve ilyenkor St Lucián, amikor saját szemükkel láttak először trópusi vihart. Amikor a hirtelen feltámadó szél összegyűjti a felhőket, és málna méretű cseppek kopognak hangosan a pálmafákon. Lényeges különbség, hogy a londoni viharban sem pálmafák, sem hűsítő huszonöt fokok sem hajladoznak.
Alanyunk az asztalánál ül és próbál koncentrálni az aznapi teendőire, de sehogy sem jut előrébb. Semmihez sincs kedve, mindent halogat. A blogját már legalább egy hete meg sem merte nyitni (nesze neked olvasottsági számláló!). Kérdezte ő magától, hogy írói blokk esete áll-e fenn, de a saját gondolatával is vitatkozni kezdett. Hosszas belső társalgásra volt szükség, hogy rátaláljon a probléma hátterére, vagy legalábbis közelebb jusson a megoldáshoz. Nehéz írni....
...és* itt el is akadt. Hogy lehetne megfogalmazni a lelkében dúló érzelmeket anélkül hogy bárkit is megbántana, vagy az úgy érezné hogy róla szól a bejegyzés? Hogy lehetne újra elkapni az írás fonalát úgy, hogy az olvasó ne érezze az író feszültségét? Alanyunk arra jutott, hogy sehogy. És* egyetlen rohadt negatív (khm, tán szándékosan aljas?!) megjegyzés miatt még több edzésbe menekül, amiért persze még jobban utálja saját magát, és amiért három hete egy napon sem ér haza este 10-nél előbb igazán. Próbál elvonatkoztatni a negativizmus apró barna üvegcséjébe csomagolt, de legalább 75%-os, vitriollal kevertüvegcséjétől esszenciájától, de ehhez az kell, hogy kiálljon magáért.
... és* ez sokkal nehezebb, mint valaha gondolta volna. Egyenes gerincet tartani, elhatárolódni azon elemektől, melyek az utóbbi túlságosan is hosszú időben mintha csak a vesztét akarták volna, egy túlélési program bevezetője lehetne.
Alanyunk tehát próbál ismét magára találni, mert nem akarja hogy a blogja telis-teli legyen olyan alternatív bejegyzésekkel, amik még az emósokat is depresszióba döntené. Vissza akar találni önmagához, de ahhoz először meg kell tanulnia kezelnie dolgokat.
... és* tudja, hogy menni fog, csak fel kell töltődnie.
* és azt is tudja, hogy 'és'-sel nem kezdünk mondatot!
 |
| London 2011 Május 26 |
Alanyunk az asztalánál ül és próbál koncentrálni az aznapi teendőire, de sehogy sem jut előrébb. Semmihez sincs kedve, mindent halogat. A blogját már legalább egy hete meg sem merte nyitni (nesze neked olvasottsági számláló!). Kérdezte ő magától, hogy írói blokk esete áll-e fenn, de a saját gondolatával is vitatkozni kezdett. Hosszas belső társalgásra volt szükség, hogy rátaláljon a probléma hátterére, vagy legalábbis közelebb jusson a megoldáshoz. Nehéz írni....
...és* itt el is akadt. Hogy lehetne megfogalmazni a lelkében dúló érzelmeket anélkül hogy bárkit is megbántana, vagy az úgy érezné hogy róla szól a bejegyzés? Hogy lehetne újra elkapni az írás fonalát úgy, hogy az olvasó ne érezze az író feszültségét? Alanyunk arra jutott, hogy sehogy. És* egyetlen rohadt negatív (khm, tán szándékosan aljas?!) megjegyzés miatt még több edzésbe menekül, amiért persze még jobban utálja saját magát, és amiért három hete egy napon sem ér haza este 10-nél előbb igazán. Próbál elvonatkoztatni a negativizmus apró barna üvegcséjébe csomagolt, de legalább 75%-os, vitriollal kevert
... és* ez sokkal nehezebb, mint valaha gondolta volna. Egyenes gerincet tartani, elhatárolódni azon elemektől, melyek az utóbbi túlságosan is hosszú időben mintha csak a vesztét akarták volna, egy túlélési program bevezetője lehetne.
Alanyunk tehát próbál ismét magára találni, mert nem akarja hogy a blogja telis-teli legyen olyan alternatív bejegyzésekkel, amik még az emósokat is depresszióba döntené. Vissza akar találni önmagához, de ahhoz először meg kell tanulnia kezelnie dolgokat.
... és* tudja, hogy menni fog, csak fel kell töltődnie.
* és azt is tudja, hogy 'és'-sel nem kezdünk mondatot!
2011. február 23., szerda
Éppen Esik
Ultraszar idő van.
Ma is köd (nyolcadik nap!), de most még esővel is fűszerezve van az egész. Az a fajta eső esik, amikor kinézel az ablakon és megnyugszol, hogy már nem esik. Aztán kilépsz a házból és rájössz, hogy igenis esik, méghozzá alattomos mennyiségben. Mivel nincs szél (ami elfújná a ködöt is), ezért csak függőlegesen jön a hideg zuhany - pedig az ilyen elég ritka.
Új telefonom van (juppííí), és ma reggel a metróállomáson meg is örökítettem a vizes, de már hajtásokkal tarkított rózsabokrot. Mint látszik, az új mobilon nincsen makró, pedig az a vízcsepp milyen szép lett volna.
Asztalomnál nyűglődve (nem mintha nem lenne tennivaló...) pattant ki a szikra az agyamból, hogy megnézem a Ryanair weboldalát, hátha van valami piszkosul olcsó repülőjegy valahova ahol a hőmérséklet legalább 12 fok, és minimum 60% esély van kék eget látni.
Lassan nagyon büfé leszek Európa reptereiből, és ABC sorrendben haladva meg is találtam az abszolút kedvező ajánlatot. Március 12-i indulás és 14-i kora reggeli érkezés Porto városába (Portugália). Forintra átszámolva kb 15ezer forint a retúr jegy. Tokostul-vonóstul (mármint hogy a tok és vonó belefér a kézipoggyászba).
Miközben sétáltam ki ebédet venni, el is ábrándoztam hogy milyen lehet Portóban, a képek alapján nagyon bájos városnak tűnik, és még saját metrója is van! Ami inkább vasúthálózatnak tűnik, de a jegy a reptérről a városba mindössze másfél euró, és még átszállni sem kell. Valaki meg tudja mondani hogy Budapesten mennyibe kerül Ferihegyről bejutni a belvárosba...?
Izgatottan hívom a Tomit (aki utál repülni, pont, pont, pont...) és mesélem neki hogy micsoda kincset találtam a neten (főleg, hogy most éppen 18 fok van Portóban!). Mint kiderült, nem tudunk menni mert pont arra a hétre van beosztva terepmunkára (vagyis nem irodában vannak hanem állomásokon méricskélnek), és ilyenkor berendelhetik vasárnap éjszakára is dolgozni. Meg amúgy is... Ő már kinézte hogy hova visz el engem Márciusban Walesbe. Pffff... Nem Porto ugyan (garantáltan nem lesz 12 fok), de azért nem panaszkodhatok.
Azért vitatkoztam vele kicsit hogy miért nem szólt előbb hogy nézeget, mert akkor én nem keresgéltem volna.
Végül megegyeztünk hogy én elkussolok, ő elvisz Walesbe márciusban, áprilisban hazamegyünk, májusi hosszú hétvégét kihasználva elnézünk Edinburgh-ba, és ha még mindig találok valami akciós jegyet valahová a nyárra akkor oda is elmehetünk. Tehát minden nyereményjátékra jelentkezek mint egy őrült. A nagy számok törvénye alapján lassan nyernem kéne valamit...
Ma is köd (nyolcadik nap!), de most még esővel is fűszerezve van az egész. Az a fajta eső esik, amikor kinézel az ablakon és megnyugszol, hogy már nem esik. Aztán kilépsz a házból és rájössz, hogy igenis esik, méghozzá alattomos mennyiségben. Mivel nincs szél (ami elfújná a ködöt is), ezért csak függőlegesen jön a hideg zuhany - pedig az ilyen elég ritka.
Új telefonom van (juppííí), és ma reggel a metróállomáson meg is örökítettem a vizes, de már hajtásokkal tarkított rózsabokrot. Mint látszik, az új mobilon nincsen makró, pedig az a vízcsepp milyen szép lett volna.
 |
| Southfields, 2011 Február 23 |
Asztalomnál nyűglődve (nem mintha nem lenne tennivaló...) pattant ki a szikra az agyamból, hogy megnézem a Ryanair weboldalát, hátha van valami piszkosul olcsó repülőjegy valahova ahol a hőmérséklet legalább 12 fok, és minimum 60% esély van kék eget látni.
Lassan nagyon büfé leszek Európa reptereiből, és ABC sorrendben haladva meg is találtam az abszolút kedvező ajánlatot. Március 12-i indulás és 14-i kora reggeli érkezés Porto városába (Portugália). Forintra átszámolva kb 15ezer forint a retúr jegy. Tokostul-vonóstul (mármint hogy a tok és vonó belefér a kézipoggyászba).
Miközben sétáltam ki ebédet venni, el is ábrándoztam hogy milyen lehet Portóban, a képek alapján nagyon bájos városnak tűnik, és még saját metrója is van! Ami inkább vasúthálózatnak tűnik, de a jegy a reptérről a városba mindössze másfél euró, és még átszállni sem kell. Valaki meg tudja mondani hogy Budapesten mennyibe kerül Ferihegyről bejutni a belvárosba...?
 |
| Kilátás az esernyő alól |
Izgatottan hívom a Tomit (aki utál repülni, pont, pont, pont...) és mesélem neki hogy micsoda kincset találtam a neten (főleg, hogy most éppen 18 fok van Portóban!). Mint kiderült, nem tudunk menni mert pont arra a hétre van beosztva terepmunkára (vagyis nem irodában vannak hanem állomásokon méricskélnek), és ilyenkor berendelhetik vasárnap éjszakára is dolgozni. Meg amúgy is... Ő már kinézte hogy hova visz el engem Márciusban Walesbe. Pffff... Nem Porto ugyan (garantáltan nem lesz 12 fok), de azért nem panaszkodhatok.
Azért vitatkoztam vele kicsit hogy miért nem szólt előbb hogy nézeget, mert akkor én nem keresgéltem volna.
Végül megegyeztünk hogy én elkussolok, ő elvisz Walesbe márciusban, áprilisban hazamegyünk, májusi hosszú hétvégét kihasználva elnézünk Edinburgh-ba, és ha még mindig találok valami akciós jegyet valahová a nyárra akkor oda is elmehetünk. Tehát minden nyereményjátékra jelentkezek mint egy őrült. A nagy számok törvénye alapján lassan nyernem kéne valamit...
2011. február 14., hétfő
Hello Eiko!
Pedig csak a neved írtam le és máris kicsordult a könnyem...
Csak nézek magam elé és tolulnak fel az emlékek. 1996 tavaszán születtél és nyáron kerültél hozzánk. Nem akart felállni a füled, és porcosodást elősegítő táplálék kiegészítőt kellett szedned. Utáltad a pórázt és képtelenség volt sétálni vinni, de a kocsiban utazást mindig is szeretted. Cipők, távirányítók, virágosládák, megannyi csipogós játékok és vissza soha nem hozott fadarabok estek fogaid áldozatául.
A környékbeli sünök lassan egy éve randalírozhatnak a kertben, mert már nem ugatod meg őket. Már nem riasztasz fel mindenkit az éjszaka közepén mert egy béka tévedt a teraszra. Nem őrzöd a házat, legalábbis fizikailag nem...
Az emlékedre állított kis fa szépen cseperedik és nem tudok elmenni mellette anélkül hogy ne gondolnék rád. Még mindig hiányzol. Már kétszer voltunk otthon mióta te már nem laksz ott és még mindig üresnek érzem nélküled az udvart. Nem tudom hogy valaha elmúlik-e ez az érzés.
Látom a többiek, főleg Peggy és Cicu szemében is a kort. De azt is tudom hogy nekik is hiányzol. Peggy nincs kivel ugasson akkorákat, Cicu meg... ah, tudod, mindig ő rakott téged helyre, ha azt hitted hogy minden macskával lehet játszani.
Igazándiból mindenkinek hiányzol. Bárhol jártunk, bárhol voltunk, bármit csináltunk, mindenhol ott voltál velünk. A szívünkben. Nemsokára kijön a Bohóc is a Fiókból, őt is biztos imádnád. Minden gyereket imádtál. Ők meg téged. Még akkor is ha soha, senkinek, semmilyen körülmények között, szívhez szóló könyörgés és jutalomfalat ellenére sem adtad vissza az aktuális kedvenc játékodat.
Remélem sokat játszol még most is. Biztos vagyok benne hogy sok csont van (azok a jó nagyok, amiket mindig elástál), sok süti (de legalább epres szaloncukor) és nyuszi, akiket kergethetsz (de nem elkapni! A nyuszik a barátaink!!!). Remélem hogy van egy tó, ahova be tudsz szaladni egyet pancsikolni. És egy napos terasz, ahol éppen csak annyira van meleg hogy a bundádat melengesse. Meg persze teniszlabdák. Mindenféle színben, gyártmányban és koszossági állapotban.
Szeretünk Kiskutyus, attól függetlenül, hogy már nem simogathatunk meg a kezünkkel 2010 Február 14-e óta.
Csak nézek magam elé és tolulnak fel az emlékek. 1996 tavaszán születtél és nyáron kerültél hozzánk. Nem akart felállni a füled, és porcosodást elősegítő táplálék kiegészítőt kellett szedned. Utáltad a pórázt és képtelenség volt sétálni vinni, de a kocsiban utazást mindig is szeretted. Cipők, távirányítók, virágosládák, megannyi csipogós játékok és vissza soha nem hozott fadarabok estek fogaid áldozatául.
A környékbeli sünök lassan egy éve randalírozhatnak a kertben, mert már nem ugatod meg őket. Már nem riasztasz fel mindenkit az éjszaka közepén mert egy béka tévedt a teraszra. Nem őrzöd a házat, legalábbis fizikailag nem...
Az emlékedre állított kis fa szépen cseperedik és nem tudok elmenni mellette anélkül hogy ne gondolnék rád. Még mindig hiányzol. Már kétszer voltunk otthon mióta te már nem laksz ott és még mindig üresnek érzem nélküled az udvart. Nem tudom hogy valaha elmúlik-e ez az érzés.
Látom a többiek, főleg Peggy és Cicu szemében is a kort. De azt is tudom hogy nekik is hiányzol. Peggy nincs kivel ugasson akkorákat, Cicu meg... ah, tudod, mindig ő rakott téged helyre, ha azt hitted hogy minden macskával lehet játszani.
Igazándiból mindenkinek hiányzol. Bárhol jártunk, bárhol voltunk, bármit csináltunk, mindenhol ott voltál velünk. A szívünkben. Nemsokára kijön a Bohóc is a Fiókból, őt is biztos imádnád. Minden gyereket imádtál. Ők meg téged. Még akkor is ha soha, senkinek, semmilyen körülmények között, szívhez szóló könyörgés és jutalomfalat ellenére sem adtad vissza az aktuális kedvenc játékodat.
Remélem sokat játszol még most is. Biztos vagyok benne hogy sok csont van (azok a jó nagyok, amiket mindig elástál), sok süti (de legalább epres szaloncukor) és nyuszi, akiket kergethetsz (de nem elkapni! A nyuszik a barátaink!!!). Remélem hogy van egy tó, ahova be tudsz szaladni egyet pancsikolni. És egy napos terasz, ahol éppen csak annyira van meleg hogy a bundádat melengesse. Meg persze teniszlabdák. Mindenféle színben, gyártmányban és koszossági állapotban.
Szeretünk Kiskutyus, attól függetlenül, hogy már nem simogathatunk meg a kezünkkel 2010 Február 14-e óta.
2011. január 7., péntek
Egy Éve Innen...
Holnap lesz egy éve hogy innen blogolok. Egy év alatt kitermeltem 99 bejegyzést (legalábbis ez pont a kilencvenkilencedik). Magamhoz méltóan ünnepelek.
Kint szakad az eső, de úgy mintha folyna én meg ülök és bambán nézek a monitorra. Tudom hogy valahol útban van már a nyár, de mikor lesz már június! MuciFoci csak vár...
Még mielőtt rátok borítanám a képdömpinget, elkotyogom, hogy nézegetek nyaralásokat (gondolom ez mindenkit meglep, sokkol és döbbent). És arra jutottam, hogy átszámolva forintra, Krétára eljutni 2011 nyarán egy hétre autóbérléssel és önellátással (max reggelivel), légkondi nélkül olyan 186ezer forint. Barbadosra viszont most találtam utószezonos jegyet (május utolsó hete) 150ezer forintért. Igen, Londonból kell indulni és igen, utószezon de a latba bele kell venni az olyan apróságokat is, hogy nem kell külön fizetni azért hogy éjszaka ne olvadjunk bele az ágyneműbe, garantáltan kapunk minimum 27 fokot (még éjszaka is!), és Barbadosra sem kell a magyaroknak külön vízumért folyamodni. Van valami illeték, de a kedves repülőtársaságok ezt beépítik a jegyünkbe és nincs kecmec a belépéskor, csak hangos puffanással egy pecsét és egy karibi kiejtésű jó estét!
Nem mintha jártam volna Barbadoson, de Saint Lucián (szent lúsa) igen. Oh yes. Azóta is elkap a láz ha meghallom a UB40-tól a Kingston town-t...
2010 májusában utaztunk, körülbelül egy hónappal az izlandi vulkán kitörése után. Már nem is foglalkoztunk vele igazán, de aznap reggel felkeltünk öt előtt hogy hatkor elinduljunk a reptérre és nyakunkba vegyük a fél világot. Ahogy beszálltunk a kocsiba, kaptunk egy üzenetet a légitársaságtól hogy a gép előreláthatólag öt órával később, délután háromkor indul majd. Mit csináltunk?? Naná hogy kimentünk a reptérre. Elvégre az hogy előreláthatólag még jelentheti azt is hogy előbb... Ha veletek ilyen történik akkor inkább ne menjetek ki a reptérre.... Ha jól emlékszem, háromkor engedtek minket beszállni a gépbe és még ötig ott ácsorogtunk a kifutópálya közelében, mert az irányítótorony várta hogy a hamufelhő merre mozog. Riogattak minket mindenfélével. Mondták, hogy lehet hogy nem megyünk sehova mert a stewardoknak lejárt a munkaideje. Lehet, hogy az utat 9 óra helyett 13 alatt tesszük meg, mert kitérőt kell tennünk. Lehet hogy elindulunk és visszafordítanak minket félútról.
Azért szerencsére elindultuk. Az út úgy első három óráját jól viseltem, aztán a többit már nem annyira. Azért szenvedésemet enyhítette, hogy mentek mindenféle filmek, hogy az előttem levő ülés támlájába épített képernyőn lehetett mindenféle tévéjátékot is játszani, zenét hallgatni, kaptunk kispárnát, takarót, vacsorát, késő este még vanília fagyit is. Szerencsére nem kellett más útvonalon mennünk és amikor Barbadoson leszálltunk hogy letegyünk (és felvegyünk) utasokat már tudtam hogy nagy gond nem lehet.
Kicsit furcsa volt, hogy két emeletes Boeing 747-400-as géppel tesszük meg a hátralevő fél órát, de meg tudok nyugtatni, hogy nagy gép-kis rázás... Igaz, nem is emelkedtünk olyan magasra, mert a biztonsági öveket sem volt szabad kikapcsolni. Pedig addigra már sok volt az üres hely, nem zavart volna senkit ha nekiállok ugrálni...
Na mindegy, végül leszálltunk és kiszálltunk és én meg voltam győződve hogy az a meleg amit érzek az a gép motorja... (valójában a karibi éjszakai hőség volt). Mivel késtünk, ezért lemaradtunk a vacsoráról (az öt órás időeltolódás ellenére is), de a szobánkba bekészítettek felvágottat, szushit és egyéb huncutságokat.
A St Luciai konyha egyébként rengeteg közép-európai jelleget őriz. Ki gondolta volna hogy ismerik a kiflit, a kelt tésztát, a nokedlit (!!!!!!!!!!!!!!!!) és a krémes süteményeket???
Hamar eltelt a hét és fantasztikus élmény volt. Visszafele is késett a gépünk, akkor meg azzal hitegettek minket hogy Barbadoson ragadunk. Az utasok közül egyedül én kezdtem el bokszolni a levegőt hogy IGENNNNNNNN! Ragadjunk itt legalább egy hétre!!! De sajnos nem, és elindultunk, és reggel hatkor ébresztett minket a kapitány hogy van egy kis gebasz a hamufelhővel és most a) megnyitják nekünk gatwicket (ahogy eredetileg lett volna) b) leszállunk Angliában valahol ahol tudják fogadni a gépünket, pl Stansted (csak 3 órányira van Gatwicktől), Manchester (dupla annyi) c) Párizs d) Madrid.
Végül Stanstedre repültünk, leszállás után öt perccel megnyitották Gatwicket (integettünk is az üresen felszálló gépnek), majd vártunk három órát a csomagunkra, mert a reptéri személyzet hirtelen nem tudta mit kezdjen az extra 600 emberrel.
Mindezek ellenére akár holnap elindulnék megint, ti nem?
Kint szakad az eső, de úgy mintha folyna én meg ülök és bambán nézek a monitorra. Tudom hogy valahol útban van már a nyár, de mikor lesz már június! MuciFoci csak vár...
Még mielőtt rátok borítanám a képdömpinget, elkotyogom, hogy nézegetek nyaralásokat (gondolom ez mindenkit meglep, sokkol és döbbent). És arra jutottam, hogy átszámolva forintra, Krétára eljutni 2011 nyarán egy hétre autóbérléssel és önellátással (max reggelivel), légkondi nélkül olyan 186ezer forint. Barbadosra viszont most találtam utószezonos jegyet (május utolsó hete) 150ezer forintért. Igen, Londonból kell indulni és igen, utószezon de a latba bele kell venni az olyan apróságokat is, hogy nem kell külön fizetni azért hogy éjszaka ne olvadjunk bele az ágyneműbe, garantáltan kapunk minimum 27 fokot (még éjszaka is!), és Barbadosra sem kell a magyaroknak külön vízumért folyamodni. Van valami illeték, de a kedves repülőtársaságok ezt beépítik a jegyünkbe és nincs kecmec a belépéskor, csak hangos puffanással egy pecsét és egy karibi kiejtésű jó estét!
Nem mintha jártam volna Barbadoson, de Saint Lucián (szent lúsa) igen. Oh yes. Azóta is elkap a láz ha meghallom a UB40-tól a Kingston town-t...
2010 májusában utaztunk, körülbelül egy hónappal az izlandi vulkán kitörése után. Már nem is foglalkoztunk vele igazán, de aznap reggel felkeltünk öt előtt hogy hatkor elinduljunk a reptérre és nyakunkba vegyük a fél világot. Ahogy beszálltunk a kocsiba, kaptunk egy üzenetet a légitársaságtól hogy a gép előreláthatólag öt órával később, délután háromkor indul majd. Mit csináltunk?? Naná hogy kimentünk a reptérre. Elvégre az hogy előreláthatólag még jelentheti azt is hogy előbb... Ha veletek ilyen történik akkor inkább ne menjetek ki a reptérre.... Ha jól emlékszem, háromkor engedtek minket beszállni a gépbe és még ötig ott ácsorogtunk a kifutópálya közelében, mert az irányítótorony várta hogy a hamufelhő merre mozog. Riogattak minket mindenfélével. Mondták, hogy lehet hogy nem megyünk sehova mert a stewardoknak lejárt a munkaideje. Lehet, hogy az utat 9 óra helyett 13 alatt tesszük meg, mert kitérőt kell tennünk. Lehet hogy elindulunk és visszafordítanak minket félútról.
Azért szerencsére elindultuk. Az út úgy első három óráját jól viseltem, aztán a többit már nem annyira. Azért szenvedésemet enyhítette, hogy mentek mindenféle filmek, hogy az előttem levő ülés támlájába épített képernyőn lehetett mindenféle tévéjátékot is játszani, zenét hallgatni, kaptunk kispárnát, takarót, vacsorát, késő este még vanília fagyit is. Szerencsére nem kellett más útvonalon mennünk és amikor Barbadoson leszálltunk hogy letegyünk (és felvegyünk) utasokat már tudtam hogy nagy gond nem lehet.
Kicsit furcsa volt, hogy két emeletes Boeing 747-400-as géppel tesszük meg a hátralevő fél órát, de meg tudok nyugtatni, hogy nagy gép-kis rázás... Igaz, nem is emelkedtünk olyan magasra, mert a biztonsági öveket sem volt szabad kikapcsolni. Pedig addigra már sok volt az üres hely, nem zavart volna senkit ha nekiállok ugrálni...
Na mindegy, végül leszálltunk és kiszálltunk és én meg voltam győződve hogy az a meleg amit érzek az a gép motorja... (valójában a karibi éjszakai hőség volt). Mivel késtünk, ezért lemaradtunk a vacsoráról (az öt órás időeltolódás ellenére is), de a szobánkba bekészítettek felvágottat, szushit és egyéb huncutságokat.
A St Luciai konyha egyébként rengeteg közép-európai jelleget őriz. Ki gondolta volna hogy ismerik a kiflit, a kelt tésztát, a nokedlit (!!!!!!!!!!!!!!!!) és a krémes süteményeket???
 |
| Ekkor még azt hittük, mindjárt indulunk. A mese elindításakor kezdtünk gyanakodni... |
 |
| A képernyő mutatja hogy épp hol vagyunk, én meg mutatom hogy mivel szórakozok, micsoda távirányítóm van |
Bezony, a másik fele telefon volt! Oldalt lehetett lehúzni a hitelkártyát
 |
| Felhőpamacskák az Óceán felett |
 |
| Még több felhőpamacska |
 |
| Háttérkép by MuciFoci |
 |
| Otthon, Édes Otthon! Legalábbis egy hétig biztos. Utána kis szerencsével jön egy másik hamufelhő és ittragadunk még egy hónapot a légitársaság pénzén |
 |
| Karibi est a szállodában |
 |
| Bekapta a tüzet!! |
 |
| Ő meg kiköpte a tüzet... |
 |
| Shak-shak fa |
 |
| Ott, a messzi távolban vihar volt. Mi koktélt ittunk és csodálkoztunk hogy a galamb miért nem gyullad ki a forró homokon |
 |
| Sötétedés St Lucián. Előtérben a 'Mezítláb a strandon' étterem. Kiváló!! |
 |
| Szállodánk recepciója |
 |
| Egyik reggel csepegett az eső. Éppenhogy csak (alig) |
 |
| Eső ide vagy oda, a hőmérséklet akkor is volt 25 fok és a medence bár akkor is kinyitott 11kor! |
 |
| Gazdagok környéke |
 |
| A nem gazdagok viszont több generációra gondolva építkeznek. Először megépítik oszlopokra a felső szintet és amíg nem jön össze a pénz, addig a ház alatt teregetnek, kocsit parkolnak, vagy csak hűsölnek napközben. Hogy miért nem az alsó szinttel kezdik? Mert a jó kilátás mindig a felső emeleten van! |
 |
| Elfelejtettem a növény nevét, de számtalanszor láttunk kolibriket inni a szirmok közül. Kolibrit nem tudtam fényképezni, tényleg gyorsak a kis madárkák! |
 |
| Egy újabb St Luciai házikó |
 |
| Útban a Pitonok egyik melegvizes forrása felé |
 |
| Brad Pitt (tényleg ez a neve!!!) éppen elmagyarázza hogy a banánfa nagyon jól tárolja a nedvességet, és a belőle fakasztott víz biztonságosan iható. Közben az angol turista hölgy érdeklődve figyel |
 |
| Sandals Grande Hotel kertje, St Lucia |
 |
| Ha visszagörgetsz a fentebbi, mezítlábas étterem képre, akkor látod a háttérben azt a kis dombocskát. Nnna, azt másztuk mi meg. Az a neve hogy Galamb Sziget, vagyis Pigeon Island. Anno külön sziget volt, és a különböző hódítók (többnyire az angolok) használták erődnek. Aztán jött a béke és vele az ötlet hogy a sziget építkezéseikor megmaradt felesleget hova tegyék. Betöltötték hát a Pigeon Island és St Lucia közé. |
 |
| Majd ráépítettek egy szállodát, ahol mi is laktunk! |
 |
| Gyors volt, ravasz, és nagyon nem akart minket látni |
 |
| Pedig mi csak egy jól sikerült fotót szerettünk volna! Kb 15 centi volt átmérőre |
 |
| Voltunk 'búvárkodni' is. Nem tudom mi a snorkelling magyarul, de csak egy pipánk volt, meg szemüvegünk. És a halak csak jöttek, csak jöttek, csak jöttek! Még jó hogy a víz alatt voltam, különben bőgtem volna a gyönyörtől! |
 |
| Kék halacska |
 |
| Sok halacska, csíkos halacska, szürke halacska |
 |
| Kíváncsi (éhes?) halacskák és egy simabőrű keze |
 |
| Sóhaj... |
Hamar eltelt a hét és fantasztikus élmény volt. Visszafele is késett a gépünk, akkor meg azzal hitegettek minket hogy Barbadoson ragadunk. Az utasok közül egyedül én kezdtem el bokszolni a levegőt hogy IGENNNNNNNN! Ragadjunk itt legalább egy hétre!!! De sajnos nem, és elindultunk, és reggel hatkor ébresztett minket a kapitány hogy van egy kis gebasz a hamufelhővel és most a) megnyitják nekünk gatwicket (ahogy eredetileg lett volna) b) leszállunk Angliában valahol ahol tudják fogadni a gépünket, pl Stansted (csak 3 órányira van Gatwicktől), Manchester (dupla annyi) c) Párizs d) Madrid.
Végül Stanstedre repültünk, leszállás után öt perccel megnyitották Gatwicket (integettünk is az üresen felszálló gépnek), majd vártunk három órát a csomagunkra, mert a reptéri személyzet hirtelen nem tudta mit kezdjen az extra 600 emberrel.
Mindezek ellenére akár holnap elindulnék megint, ti nem?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)