Tündérhegyen

Hol volt,  hol nem volt, valójában egészen pontosan tudom hogy hol volt. Sőt, meg is tudom mutatni hogy hol volt!

Nem az Óperenciás Tenger mögött, mert történetem főhősei szinte közöttünk élnek, nem pedig egy olyan helyen ahova három repülős átszállással sem lehet eljutni. Szóval, egy icipici falucskáról van szó, nem is olyan messze Londontól. Kis tavacskák nagy pontyokkal, keskeny patakok vízesésekkel, tágas tisztások illatozó nárciszokkal és persze erdők, rengeteg madárcsicsergéssel.

Ezen a helyen történt egyszer réges régen, hogy egy gonosz boszorkány házat varázsolt magának. Nem is akármilyet! Vörös téglát használt és fehér ablak-kereteket, tornyokat készített, nem is egyet hanem négyet! Mindig nagy vendégségre készült, de mivel mindenki utálta, soha senki sem ment az ő puccos házába.

Gondolkodott sokat, mit tehetne máshogy? Hiszen csak esznek békát is mások! Fortyogott magában az öreg boszorka, de hiába, továbbra is mindenki utálta.

Nézte őt a falu tündére, nem lesz ez így jó kéremszépen! Szép szóra nem hallgatott a banya, ezért néha néha előbukkant egy-egy fa, vagy virág. Azt remélte a tündér, ezeket ha a boszi meglátja, egykettőre boldogabb lesz általa. Az öreglány azonban csak puffogott és ilyenkor mindig egy újabb nárciszt kapott.

Sok sok év eltelt, és a boszorkány egyre mogorvább lett, mire a tündér megelégelte mindezt. Egy kora tavaszi délután emberi alakot öltött és a kőlépcsőn duzzogó boszira köszöntött.

-     Hát te meg miért duzzogsz már megint, Boszi?
-     Nem duzzogok! És nem is vagyok Boszi!
-     Miért, rossz helyre jöttem? - kérdezte a tündér, de a szeme mosolygott, csak a szája nem még -
      Nem te volnál Borzasztó Piroska, a Piros Palota Asszonya?
-     De igen, az az én nevem. És ki vagy Te, hogy csak így idegyere?
-     Pündi vagyok, de ez most nem fontos. Csak gyorsan valamit mondani akarok. Öreg vagy, ronda és
      ráncos, és ha nem vigyázol, akkor még a fogad is kijáratos lesz a szádból! - boszorkányunk szája a
      dühtől remegni kezdett és felháborodottan felállni kezdett, de Pündi nem engedte szóhoz jutni - itt
      sopánkodsz hogy a kutya se néz rád, de te megeszed az összes békát! Szégyelld magad hogy
      pusztítod az élővilágot! Ha nem értékeled a virágokat és a fákat, nem vagy méltó semmilyen
      szépre. Minden gonoszságod és minden hibád egy újabb szúrós bokrot teremt majd, a lábammal
      egyet kell dobbantanom csak. Így nézz a jövő elébe!
-     Hát persze! Hiszem ha látom! - gúnyolodott a boszorkány, de Pündi legkisebb lábdobbantására is
      előugrott egy tenyérnyi szúrós valami.

A vén banya visszament a házba, és púpos hátát sokáig senki sem látta. Pündi hetente elment hozzá és megmutatta neki, hány szúrós izé nőtt miatta ki. BP hamarosan belátta, hogy ha így megy tovább, az egész birtoka bánja. Meghívta hát a falut egy dínom-dánomra, állítólag két napig is eltartott a boszi mulatsága. Attól kezdve a Piros Palota köré egyre több nyuszi érkezett, meg mókus, és az épülettől balra még egy kis vízesés is kialakult. Borzasztó Piroskát már senki sem utálta, de a biztonság kedvéért Pündi jó néhányszor megdorgálta. Sok volt a vendég, szerettek ott lenni, néha újabb házakat is kellett építeni.

Teltek a telek, múltak a nyarak, a boszi végül végleg az ágyban maradt. A mese itt akár véget is érhetne, de a szép dolgok sosem vesznek csak úgy el.

Ma is létezik ez a hely, én biztatlak hogy járj utána. Tudni fogod hogy mikor értél oda, hiszen csupán egy toronnyal ugyan, de ma is áll a ház, és ha figyelsz, akkor megtalálod Pündi lábnyomát. A szamárkóró  levelei- mert hogy így hívják azt a szúrós növényt - néhol még most is ott lapulnak az egyik domboldalon.
A fák ma már majdnem az égig érnek, de hagyjad hogy a madarak csicsergése vezéreljen téged. Látni fogod a puha mohát ahol a tündér oly sokszor üldögélt, és ha tavasszal érkezel, akkor a nárciszokkal borított völgyeket is megnézheted!

Téli Séta Wimbledon Eldugott Zugaiban

Mivel vasárnap még mindig volt egy kis hó, de már nem volt annyira hideg, kihasználtuk a szinte tavaszias 0 fokot és elsétáltunk a Cannizaro Parkba, Wimbledonba. Körülbelül egy órát sétáltunk odáig, aztán a parkban is kolbászoltunk egy kicsit, majd visszafele a teniszklubot útba ejtve jöttünk. A Cannizaro Parkban találtunk a hóban hóvirágot, a teniszklub körül pedig  a Buddhapadipa Buddha templomot. Még sosem jártunk ebben az utcában és most sem terveztük, egyszercsak odakeveredtünk. A kert nagyon csendes volt, de látszott hogy sok ember jár oda meditálni. A hó ellenére is illatos füstölők szegélyezték a járdákat, sőt, a templom teraszán még egy hógolyóba is tűztek párat, amitől az szép rózsaszín lett!
A bejárat előtt lét tigris (?) szobra őrködött, ezek száját aprópénzzel tömték teli az arra járók. Fogalmam sincs róla hogy mi célt szolgál (valaki esetleg tudja?), de jó európai módon mi is tettünk bele pénzt, és kívántunk valamit. Abból indultam ki hogy Tájföldön biztos nincsenek kutak vagy szökőkutak amit  a turisták kívánságközpontnak használhatnának.
A díszes épületbe nem mentem be. Egyrészt mert a cipőjét mindenki az ajtó előtt hagyta, másrészt meg nem akartam megzavarni a nyugalmukat. Az üvegajtón azért benéztem, nagyon szép díszes és színes volt minden, de az épületnek nagyon kis részét foglalta el ez a rész. Gondolom a hátsó szobák más célt szolgálnak.
A kertben volt egy félig befagyott csónakázó tó, egy kis patak, számtalan pad, és mindenfele kis apró - nekem kegytárgyaknak tűnő - dolgok, néhol készpénzzel körberakva. Jutott hely még bölcsesség tábláknak is.

Pénteki hó maradványa

Cannizaro Park

Buddhapadipa Templom



A Bölcsesség meditációból fakad,
Meditáció nélkül a Bölcsesség elkopik.
Ismerve a fejlődés és hanyatlás két útját,
Úgy kell irányítani magunkat hogy a Bölcsesség növekedhessen

Guiness, Lóherék és Felhők - hétvége Dublinban

Ní breac é go mbíonn sé ar an bport.
Addig nem számít lazacnak, amíg a parton nincs. (Ír közmondás)

'Dublin? Minek mennétek ti Dublinba?' kérdezte mindenki (a londoni magyarok), akinek újságoltuk hogy hova vettem repülőjegyet. Az ötödik kérdezőnek már csak megvontam a vállamat, nem akartam belemenni, hogy hát van ugye a U2, meg a híres ír dimbes-dombos tájak, meg a sör, meg a Temple Bar, meg a U2, és a Bono, meg a U2...

Igazság szerint azért vettem oda repjegyet, mert már évek óta piszkálta a fantáziámat, hogy milyen lehet Írország fővárosa, ahova  olyan, de olyan olcsón lehet eljutni Londonból! Mindenképpen szeretnék menni túrázni (khm, túracipőben gyalogolni kietlen helyeken max 3 órát, ami után rendes meleg, és tiszta szobában alhatok, miközben kint süvít az óceán felől betoluló vihar szele, stb, stb, stb), de mielőtt belemélyednék a szigetország rejtelmeibe, Dublint kell 'kipipálni' a listáról. Szerintem ez azért van, mert túl sokszor nézegettem túl sokáig a földrajz atlaszokat, és az olyan mások által jelentéktelennek tartott városok is (mint pl Dublin és Klagenfurt) számomra igazi csemegeként hangzanak.

Kíváncsi voltam, hogy honnan indultak Bonoék (Paul Hewson és barátai). Azt hiszem, a magyarázatot megtaláltam, íme Dublin két napban.

Péntek 10 óra. Gatwick.
A járat már egy órája késik (és a frizura már kilenckor sem tartott...). Vadiúj kék kézipoggyászomon egyensúlyoztam a majdnem új kék körömlakkomat, és pingáltam a körmeimet. Tomi elment beszerezni vizet, amit nem tudunk majd hova tenni. Éppen esedékes három másodperces információ tábla ellenőrzésemet végeztem, amikor a lassan fókuszáló szemeim végre ráálltak a kegyetlen valóságra. Gate Closing (beszállás befejeződik).
1. Dehát szárad a lakkom.
2. Csak négy körmöm van kész
3. Tomi sehol
4. OMG lekéssük a járatot mert én körmöt lakkozok? Egyáltalán, ki az a barom aki egy két napos hétvégére körömlakkot visz magával??
5. Olybá tűnik, lehetséges egyszerre jobb kezet legyezni (szárítás), bal kézzel telefonálni, és valahogy még a holmikat is összeszedni
6. Nem futással képzeltem a dublini út kezdetét. Tomi a hátam mögül kiabál, hogy kapjak észhez, nem fejezhetik be a beszállást, ha egyszer el sem kezdték, még a Ryanair sem.
7. Futás közben kiabálok vissza, hogy elhiszem, de itt most nincs idő és lehetőség logikusan gondolkozni, mert mégiscsak a Ryanairról van szó.
8. Sorban állunk, mindenki liheg, főleg a már félspicces, rénszarvasnak öltözött legénybúcsús srácok is. A beszálló kártyákat ellenőrző halkan javasolt is nekik öt kocsmát ahova a srácoknak feltétlen be kell térniük.
9. A beszállást lebonyolították 15 perc alatt, úgyhogy mindenkinek volt ideje kifújni magát a bezárt gépben, ami még legalább 30 percet tipródott felszállás előtt.

Az utunk sima volt, blablabla, leszálltunk, és én azt hittem hogy gyalog be is kell sétálni a belvárosba, mert olyan nagy volt a terminál (Dublin népessége harmadannyi mint Budapesté, de a repterük az bőven nagyobb mint a mienk...). Amikor már negyed órája csak gyalogoltunk a végeláthatatlan folyosókon, kezdtem izgulni, hogy lekéssük az utolsó buszt és taxizhatunk, amitől 10 emberből 10 óva intett minket az ára miatt. Szerencsére megcsíptük a járatot, és rögtön bele is szaladtunk egy nagyon kedves, de számunkra érthetetlen angolt beszélő buszsofőrlánnyal, aki harmadik visszakérdezésünkre csak lassan eltagolta, hogy fi-gyel-jük a be-mon-dá-so-kat, mert ab-ból majd ki-de-rül, hogy hol kell le-száll-nunk a ho-tel-hez. Majd beletaposott a pedálba, mi pedig nem győztünk helyet keresni. Hat euró per fő, a busz 25 percen belül szinte a hotel előtt tett le minket.
Az O'Connell Street északi végénél laktunk (azon az utcán ahol hajdanán volt egy Bona Vox nevű hallókészülékeket árusító bolt!), egy nagyon sörszagú, de nagyon kedves srác nagyon udvariasan elmutogatta, hogy hogyan találjuk a szállodát, majd büszkén tovább is állt (a hotel ajtajától 15 méterre álltunk).

Szombat reggel meg is dőlt az első elmélet Dublinról, legalábbis az időjárás tekintetében. Ragyogó kék ég, napsütés, pár felhőpamacs, kellemes hőmérsékletek... Irány a belváros, amin véletlenül átsétáltunk 20 perc alatt hosszában. Rá kellett döbbennünk, hogy az ír főváros központja igencsak piciny, ezért volt lehetőség (hogy Zsolti szavaival éljek) elveszni, mert nem kellett attól tartani hogy nem találunk oda az ingyenes városnézés kiinduló pontjához.
Igen, jól olvasod. Ingyenes idegenvezetés. Azóta már tudom hogy ilyen van a legtöbb nagyvárosban (Londonban is!), de akkor és ott nagyon meglepő volt. Az elképzelés szuper: az idegenvezetésnek nincs fix ára, de a túravezetőt természetesen lehet borravalózni, de ez egyáltalán nem kötelező. Nagyon tetszett mindkettőnknek, mindenkinek ajánlom!

U2 (Hype) első stúdiója

A séta érintette azt a stúdiót, ahol az akkor még Hype néven ismert fiatal srácokból álló zenekar felvette az első dalát. Áhítattal néztük az ajtót, ahonnan a zenekar énekese, Paul átment a szemközti kocsmába ünnepelni. Vigyorogva néztünk, amikor az idegenvezető elmesélte, hogy Pault kitették az elit kocsmából, mert nem illett rá az ideális vendég leírása. A legenda szerint az addigra már rogyadozó lábakon közlekedő rocksztár tanonc visszakiabált a kocsmárosnak, hogy 'egyszer megveszem a kocsmádat!' Amikor eljött az ideje, Bono és Edge nemcsak a kocsmát, hanem a mellette levő hotelt (Clarence), az az alatt levő diszkót (The Kitchen), és a kettő között fekvő bárt (ahol trabantok lógnak a plafonról!) is megvásárolták (részben). Sóhaj. Ez a Bono ez a Bono...

A Temple Bar Dublin szórakozónegyede

A rocksztorik után betértünk megpihenni a Temple Bar egyik legismertebb kocsmájába, a Temple Bar-ba. Itt aztán volt minden ami ír szemnek-szájnak ingere: ír zene, ír sörök, ír ételek, ír kávé, stb, stb, stb. Itt jött a második kellemes meglepetésünk: Dublin egyáltalán nem drágább mint London. Hallottuk, hogy egy pint sör 8 euró. Büszkén jelentem, hogy 5-nél többet sehol sem fizettünk érte (csak úgy, mint London belvárosában sem).

A város zümmög a rock és népzenétől, nekünk úgy tűnt, az írek három dolgot szeretnek: sörözni, beszélgetni, és zenélni. A sorrendről nem vagyok meggyőződve, de így már értem, hogy miért van akkora kultusza a rocknak arrafele. A kocsmákban esténként mindenhol élőzene van, az írek és a turisták itt nyitottak az újra, szerintem egy kezdő zenekarnak jó esélye van közönséget találni. Zenészekből sincs hiány: aki nem jutott be a kocsmába zenélni, az az utcán muzsikál. Azt nem tudom hogy vajon azért zenélnek-e ennyit mert nem tudnak mást csinálni a szabadidejükben, de az biztos, hogy az írek nagyon közösségi népség!

Középkori ír nyuszirecept

Most nézem a wikipédián, hogy Dublin lakosságának a fele 25 évnél fiatalabb. (Ez mondjuk megmagyarázza hogy miért volt annyi fiatal, de hova tűntek az idősebbek?) Nekünk nagyon tetszett a város hangulata, az ott lakók közvetlensége. Az írek abszolút nem követik az angol divatot, sokkal egyedibben, változatosabban öltöznek, a lányokon többnyire kényelmes ruhát láttam, nem két számmal kisebbet (na nem este!), a srácok pedig nem úgy tűntek, hogy az angol gilisztatestű (elnézést!) férfiúknak tervezett TopShopból öltözködnének. Az utcák tiszták, rendezettek, de szinte mindegyik beugróból, árkádból ömlött ki a sörös húgyszag (mondjuk Párizsban is hasonló a Szajna part). Az épületeket viszont nem védik annyira. A belváros közepe nagyon csinos, takaros, színes ajtók és visszafogott kirakatok, de két utcával kijjebb már a Budapestről is ismert omló vakolatok, koszos ablakok és eldobált szemetek várják az oda tévedőt. Minden városnak van szép és nem szép arca, éppen ezért igyekeztem én is a jót látni: A Butler's kávézókban csoki is jár a kávéhoz (és milyen finom a citromos süti!). A hamburgereket nagyon értik az írek. A zebrákon a gyalogosoknak is három állású a lámpa, piros, sárga és zöld. Van villamos (kettő vonal, ami nem találkozik sehol). Láttunk filmforgatást is. Voltunk a Bonoék kocsmájában (hotel majd máskor). Voltunk a Viking múzeumban. Megkóstoltam a Guinnesst (még mindig nem ízlett).

Guinnesst mindenkinek!

Vasárnap sem ízlett a Guinness, de a szuvenírboltok alapján kezdem azt hinni hogy a világon én vagyok az egyetlen. A reptéren külön üzlet árult mindenféle Guinness szuveníreket, karácsonyfa dísztől kezdve a konyharuhán át a sörnyitóig minden volt!

Visszatérünk? Egészen biztosan. Aki teheti, az vegyen repjegyet vagy vonatjegyet (hajójegyet, stb), és látogasson el Dublinba. Két nap - szerintem - a városra bőven elég, aki több idővel rendelkezik, az tud egy napos kirándulásokra befizetni, vagy kihasználhatja a busz-vasúthálózatot és ellátogathat vidékre is.

MuciFoci utazását a Ryanair, a Cassidy's Hotel és az Airlink reptéri busz támogatta megfelelő költségek térítése ellenében.

Hétvége Előtt és Után

Az előkészületeket már júliusban elkezdtem, vagyis legutóbbi miniszünidőnk idején a reptéren kisírtam egy L'Occitane (loxíten) kézkrémet, pont pöpec, gépre felvihető kiszerelésű (30ml), levendulás termék, kézmosás után aktívan hidratáló nőknek tökéletes. Azzal indokoltam Tominak, hogy ez majd Dublinba pont jó lesz, mert oda úgyis csak kézipoggyásszal utazunk (hát, ha valami akkor nekem ez kihívás).

Végre eljött az utazás ideje, a munkamorálom történelmi mélyponton már délelőtt 11-kor (pedig akkor még volt legalább 6 óra, hogy legalább a vasútállomásra elinduljak...). Vettünk nekem egy kis bőröndöcskét, pont akkorát amekkorát a Ryanair 2011ben engedélyez (plusz 5mm, mert hátha abba a fél centibe még belefér valami!). Kis flakonokat, termékmintákat gyűjtögettem folyamatosan (annyit, hogy akár egy hétre is elég lett volna). Vettem testápolót, mondván a levendulás drága kézkrémet nem 'pacsálhatom' el a kiszáradt virgácsaimra.

Na mit hagytam otthon, na mit?

A hétvége ennek ellenére szuper volt, az időjárás előrejelzésre fittyet hányva Dublin csodálatos őszi napsütéssel köszöntött minket (majd randa szürke felhővel, frizuraromboló széllel és szemerkélő esővel búcsúztatott).

Visszafele egymás mellett ültünk, elolvasgattuk a híreket foxy knoxy és a szollecsitó szabadulásának izgi kalandjait, majd Gatwicken leszállva rohantunk ki a terminálból. Tomi kérdezte is hogy hova rohanok ennyire - ezt nem tudtam megmondani, csak minél előbb sorba akartam állni az útlevélellenőrzésnél. Merthogy írisz bigyó ide vagy oda, az én útlevelemről a Magyar Állam elfelejtette továbbpasszolni külföldnek a szemem íriszének adatait, ezért mindig háromszor rám néznek a határon (nem a magyaron, mert ott általában egy mutatóujj apró ficcentésével jeleznek hogy húzzak el előlük). Aztán kiderült hogy aki Írországból érkezik Angliába, annak nem is kell útlevelet felmutatni, elég a beszálló kártyával bizonyítani hogy mondjuk Dublinból érkezik. Tomi szerint azért mert az írektől úgyse jönne senki olyan, de én sejtem hogy ez inkább azért van mert az írek olyan kis cukik és aranyosak (meg kedvesek és van sok bárányuk, meg onnan való a U2), hogy ilyen engedményeket tesznek nekik. Az IRA terrorista alakulatról most nem beszélnék.

Ma reggelre gyönyörűen elaludtam. Najó, azt nem mondhatom, hogy az ébresztő nem ébresztett és magamtól riadtam fel, de arra végre magamhoz tértem hogy 7.26 volt  (7.30kor kell elindulnom). 7.39kor már csukódott mögöttem az ajtó (közben érkezett az automata üzenet is hogy a metrón megint késés van). Kicsit fésületlenül, kicsit rendezetlenül, félig pizsamában álldogálok az út szélén, táskámban a sminkcuccaimmal és a rendes irodába szánt ruhámmal. Egy féle busz áll meg felénk, az első (amire 10 percet vártam) lassítás nélkül továbbment (esküszöm, a sofőr vigyorgott is). Ekkor még csak páran várakoztunk, úgyhogy ott az út szélén nekiálltam kifesteni magam. Jött a második busz. Ez a sofőr még ravaszabb volt, ez lelassított, majdnem meg is állt, majd hirtelen öttlettől vezérelve a gázra taposott. Azanyját! Végül egy óra késéssel félig pizsóban és utazástól erősen kócosan érkeztem meg az addigra teli munkahelyemre.

Elhatároztam, hogy egészségesen táplálkozok ma. Reggelire mindenféle ízesítés nélküli zabpelyhet ettem. Mangó és ananász darabkákat nassoltam....
... majd ebédre lecsúszott egy marhahúsos káposztás, uborkás szendvics, csokis gofricskák, úgyhogy a délutáni kekszemet már letagadtam pofa nélkül.
Az esti jógát lemondtam, mert olyan furcsa színe volt az égnek, de a pizza legalább időben megérkezett. Münchenről továbbra sincs hír. Dublinról majd holnap mesélek.

Brugge, a Nyugat Velencéje

Az elmúlt hetekben eléggé elhanyagoltam a blogot, ezért utólagosan is elnézést kérek. Azt hittem hogy a nyári szünet ellenére majd tudok rendszeresen jelentkezni, mert ahogy a mondás is tartja mindenki arra szakít időt egy nap amire akar, az ember tervez, a fáradtság meg végez. Mentségemre legyen mondva, hogy az emlúlt egy hónapban küzdöttünk a ‘londoni felkelőkkel’, görög tengerpartokkal és belga csokoládékkal. 

Fordított sorrendben haladnék, először a belgiumi kirándulásról mesélnék kicsit.

Brugge-ben töltöttünk három napot. Londonból nagyon közel van és nagyon könnyen elérhető ez a belga városka. Egy kis földrajz és történelem: a kis település a tengerparttól 20 perces autóútnyira fekszik. Csatornáit évszázadokkal ezelőtt tengervíz töltötte fel (11. század), majd iszaposodás miatt a hajózás és a közvetlen kapcsolat a Csatornával megszűnt. Aztán jött egy vihar, és újabb csatornák alakultak ki, a város ismét élvezhette a fellendült kereskedelem által hozott jólétet. A 16. század elejére azonban az új csatorna is eliszaposodott. Brugge elvesztette hatalmát, és a népessége egyre csak csökkent (a wikipédia szerint a negyedére esett vissza). Aki tehette, elmenekült a pusztuló városból. Három évszázaddal később szinte csak üres, omladozó házfalak támogatták egymást, majd egy novella Brugge, a halott fellendítette a turizmust. George Rodenbach írása olyannyira elterjedt, hogy a 19. század elejére a tehetős francia és angol utazók körében a legnépszerűbb úticél lett. A 20. század közepére a 300 évig üresen álló házak új tulajdonost kaptak, akik az épületeket eredeti méltóságukat megőrizve állították helyre.

Brugge Augusztus 2011

Múlt heti sétánk során számtalan homlokzaton olvashattuk a ház születési évszámát. A keskeny utcákat ma is macskakövek borítják, a boltok felett cirádás cégértáblák lógnak. Csokoládé, csipke és antik boltok dominálják az üzletsorokat. Nagyon kevés világmárka férkőzött be a város falai közé, de aki mégis, az ízlésesen, városképbe illő arculattal várja a vásárlókat. Az eladók rettentő kedvesek, roppant büszkék a lakóhelyükre, és ha valaki ad két percet, rögtön mesélni kezdenek hogy hova érdemes menni, mit kell megnézni és mikor.

Háttértben a Belfry tornya

Szállásadónk, Luc, kitartóan ecsetelte Brugge nevezetességeit, mosolyogva mondta rövidgatyában és szandálban, hogy talán aznap nem esik majd. Én lelkesen megköszöntem a tippet, majd még egy sálat a nyakamra tekerve, széldzsekit állig felhúzva indultam ki a házból. Luc otthona és sok más bruggei ház annyira tetszett, hogy a Nem Art Decor blogjában ki is fejtem bővebben (más kérdés, hogy megjelenik-e).



Gótikus Tetők

Brugge (Bruges angolul, és Brűzsnek mondjuk magyarul) olyannyira kicsi, hogy ha óvatlanul nem figyelünk a térképre, szinte pillanatokon belül kiérünk a városból. Vagy csak nem vesszük észre hogy már órák óta csak megyünk, mert minden sarkon újabb és újabb lehetőségünk van elveszni a titokzatos szűk utcácskákon. Fehér, bordó, kék és natúr tégla házak hegyes, csipkézett tetőkkel sorakoznak csinosan. Muskátlik az ablakokban, biciklik az ajtók előtt. A csatornák partján sétálva a csendet csak egy-egy elhaladó turistákkal tömött csónak zaja keveri fel. Az alacsonyan úszó hajócskákon tekeregnek az utasok, fényképezőn át igyekeznek mindent látni, mindent megnézni. A japánok objektíveik mögül vigyorogva integetnek a parton állóknak. Bruggeben lelassul a turista, Londonhoz képest úgy éreztem, mindenki az ismerősöm. Goede Middag, Hello, Bonjour…

Csokimúzeumban is jártunk

Ezek a flamandok aztán értik a nyelveket. Pár éve Brüsszelben is tapasztaltam, de itt még erősebben kijött, hogy a belgák tudnak folyékonyan németül, franciául, hollandul és angolul is beszélni. Egy karácsonyi-boltban az eladó három nyelven szólította meg a vásárlóját, aki a harmadiknál magához tért és onnan kezdve németül ment a diskurzus. Amikor a csokimúzeumban végre elkezdődött a bonbonkészítési bemutató, a magas sipkás lány először megérdeklődte hogy milyen nyelvekre van igény, majd ennek megfelelően franciául, hollandul és angolul ment az ismertető. A hajókiránduláson ugyanez… Ami furcsa volt viszont, hogy hiába tanultam be pár flamand kifejezést, a kutyát nem érdekelte. Köszöntem flamandul, válaszoltak franciául. Angolul kértem az innivalót, majd németül tették le elém. Amikor megköszöntem németül, akkor franciául búcsúztak.

Meg persze Sörtemplomban is...

Brugge-el csak egy hiba van, legalábbis az én londoni szememmel nézve: rettenetesen drága. Ha valakinek elég a sima csokis vagy cukros gofri, akkor elég csupán 3-4 eurót előkészíteni, de az extrább feltétek, pl cseresznye, banán vagy fagyi már igencsak megdobják a cehhet, ilyenkor már 10 euró sem biztos hogy fedezi az ebédünket, pláne ha még innánk is mellé valamit. A vacsora ehhez méltóan is igen borsos volt. Vannak ugyan fix áras menük, a nagyobb tereken, de amikor az egyikhez odamentünk (ahol a legtöbben ültek), kint már nem volt hely az eső miatt. Amikor beültünk az étterembe, a plafon repedezett volt, a sarkokban pókok és egyéb huncutságok szaladgáltak, az asztalterítő foltos volt, úgyhogy az esetleges hasi problémákat elkerülve inkább kisétáltunk és kerestünk mást.

...a gofri nekem jobban ízlett

A sültkrumpli-rajongóknak brugge egy paradicsom. A belgák nagyon büszkék a krumplijukra és persze a csokijukra. Előbbit majonézzel, utóbbit csak simán, minden mennyiségben fogyasztják. Rengeteg csokoládéházzal találkoztunk. A friss bonbonok mindenféle ízben előfordultak: speculoos (fűszeres keksz), wasabi, szalonna, citromos-borsos – csak hogy a legmeglepőbbeket soroljam fel.

Brugge Thee Huis - a bruggei teaház egyik terméke, a ronda orrszarvús teáskanna

Már nem tudom hány helyen ettünk gofrit és csokit, de a hazahozott édes szuvenírekből (csokik) a legjobban a Chocaholic választéka ízlett. Ha Tomit kérdezzük, akkor viszont a Trappister, Leffe és egyéb söröket illetően kell érdeklődni.

Brüsszelben is láttuk már, hogy a belgák komolyan gondolják a söröket is. Voltak üzletek, ahol minden sör mellé ki volt téve a hozzá illő pohár is vásárlásra. Búzasörök, sima sörök, gyümölcsös sörök, házi sörök… A legnagyobb választékot a Sörtemplom (Temple of Beers), és a Sörfal (The Beerwall) adják.

Mézeskalácsházikók a főtéren

Persze nem csak cuki házikókról, nagy mennyiségű édességről és meghökkentő sörökből áll Brugge. Számtalan gótikus templom, múzeum és kilátó várja a  látogatót. Mi a Belfry (Belfort) tornyot másztuk meg. Tudtuk hogy szép kilátás vár a tetején, tudtuk hogy 366 lépcsőfok vezet fel, de gondoltuk, ha Pisában leküzdöttünk 296 (?) lépcsőfokot, akkor az az extra 70 már meg sem kottyan.

Pedig de. A Belfry 83 métere alatt folyamatosan szűkül, és a tetején már majdhogynem függőlegesen, egyszemélyes szélességű helyen kell megmászni a keskeny lépcsőket. Hátizsákkal, vizes kabátban ez különösen jó, főleg hogy a látogatókat különösebben nem szabályozzák, és a legszűkebb helyen is volt szembeforgalom. A kifejezés, hogy lélegzet-elállító a kilátás, számomra erősen kétértelmű: az első pár percben még mindig a lépcsők okozta kardio-edzés hatásával küszködtem! Plusz, a Belfry 27 méterrel magasabb mint a pisai torony és az Eiffel torony első szintje…

Állítólag télen a kanálisok befagyta után nem sokkal a polgármester bejelenti a korcsolyaszezont és November 25-től Január 3-ig még karácsonyi vásár is lesz. Jó lenne visszatérni!

Salou és a Pukiszagú Buborékok a Tengerben

A nem faksznis járatok (olcsójáratok) híve vagyok. Utálom azt a szót, hogy fapados. Aki kitalálta, azt meginterjúvolnám szívesen. A nem fapadosra sem mondjuk, hogy (mű)bőrpados, pedig az olcsójáratokon is lehet ugyanúgy műbőr huzat, mint ahogy a nem olcsójáratokon is lehet textilhuzat.

Egy gombóc fagyi kb 2.10 euró

Ezek a járatok - különösen Angliából - nagyon közel hozzák a mediterrán strandokat. Akciókat ravaszul kifigyelve lecsaptam  a leárazott jegyekre, így múlt hét végén Salouba repültünk. Egy bőrönd, másfél órás repülőút, három nap, két strand és számolatlan mennyiségű fagyi.

Salou Barcelonától 120 km-re délre fekszik, a legközelebbi reptér Reus. Már másodszor járunk erre, két évvel ezelőtt is ide utaztunk, de akkor a bázist kulturálisabb vonalakra, Tarragonára helyeztem. Idén inkább a strand mellett érveltem, Salou mindössze 30 percre van a reptértől. Ebben a 30 percben benne van az is, hogy az érkező járatokat (még késés esetén is!) buszok várják és felszállás előtt mindenki bemondta hogy hol száll meg, így az útvonal és menetidő ennek megfelelően alakul, de 5.90 euróért szinte a szállás előtt tesznek le.

A hotelbe becsekkolás viccesen indult, a recepciós csaj öt percig nézegette az útlevelemet mire rákérdezett hogy milyen ország útlevele van a kezemben. Csupán 15 nyelven szerepel rögtön az első oldalon, és a fénykép mellett is ott van a nemzetiség, de ezek szerint annyira sokkolta a lányt hogy nem oroszok vagyunk, hogy nem is tudott mit kezdeni a helyzettel. Na mindegy, szoba oké volt, tűzfalra nézett, a konyha fölötti zsírszagú falra, természetes fény nem jött be és a légkondi olyan volt mintha helikopter akart volna leszállni benne. A kádba a vécét átlépve lehetett csak bemászni (kifele még izgalmasabb volt). A szobában két franciaágy volt, és egy-egy párna járt hozzá. A párna szélessége megegyezett az ágy szélességével, úgyhogy az éjszakák egy része komoly logisztikai tervezgetéssel teltek el. Ennyit erről, nem a hotelért mentünk (de a tripadvisorra azért bővebben is kifejtettem a véleményemet).

A bázistól két percre két strand is volt (spanyolul playa, katalánul platja). A napágyakat horroráron adták (legalábbis Korfuhoz és Zakinthoshoz képest), kettőnkre egy napra fizettünk 14 eurót (a görögöknél ennek a felét kb), és este hétkor jött is a Roberto és egyértelműen elmutogatta hogy terminalo, és kedvesen kirángatta a fenekünk alól a napágyakat (a görögöknél ilyen még sosem volt).
A strandok nagyon finom homokosak, nincsenek kavicsok, kagylók, és a víz is lassan mélyül csak. Ha valaki nem akar napágyakra költeni, akkor napernyőt tud venni minden butikban, ezek mérettől függően 4-15 euróba kerülnek, csak nagy törölközők kellenek meg magas SPF, mert a homokban sokkal erősebb a nap ereje.
A víz (agua!) kellemes volt, nem voltak nagy hullámok, csak nem értettem a pukiszagú bubikat. Először azt hittük, valami halacskát láttunk a vízben, de közelebb osonva rá kellett jönnünk, hogy a homokból jönnek a buborékok. A buborékok büdik voltak. Úgy is mondhatnám, hogy fingszagúak voltak. Meg aranyszínű, pár mm átmérőjű 'aranylapocskák' voltak körülöttük. Próbáltam utánanézni, de nem találtam semmit a neten... Pedig ilyen és hasonló dolgok állítólag földrengés vagy vulkánkitörés előtt/után történnek. Májusban volt egy földrengés, de innen 500km-re, nem tudom hogy az okozhatott-e a saloui strandon pukiszagú bubikat... Ha valaki tudja a választ, legyen szíves írja meg!

Az evéssel nem volt különösebb probléma, de Salou óriási hibát követett el, amikor az éttermek/büfék elnemzetköziesedtek. Rántotthús, spagetti, pizza, angol ínyencségek, hamburgerek, steakek és néhol elvétve egy-egy paella. Hiányoltam a spanyol kocsmákat, ahol tapasokat rendelhettünk volna, és ahol a kis adagok fölött kibeszélhettük volna az adott nap történéseit. Akaratlanul is mindig összehasonlítom a spanyol és a görög kultúrát, és a spanyolok megint vesztettek, ezúttal a  gasztronómia terén. Nincs az a görög taverna/büfé, ahol ne lehetne kapni tzatikit vagy olívát és valamelyik híresebb görög ételt.
Tetszett viszont, hogy a salou az általam ismert olasz üdülőhelyekkel ellentétben minden pénztárcának igyekezett valamit adni. Egy vacsorát két főre sörrel/bambival együtt meg lehetett oldani 15-20 euróból, és a piacon igazi bőröveket kínáltak már 3 euróért is.

MuciFoci kedvenc fagyizója Salouban

Ami viszont szinte sokkolt, az az életstílus volt. Először is, vegyük a melleket. A spanyol nők a mellüket a strandon teljesen normálisnak tartják fedetlenül. Vagyis nehéz volt olyan strandfotókat csinálni hogy cicik ne legyenek benne. Elképesztő volt: megérkezik a tíz fős baráti társaság, elő a cigit és le a bikinit. Ellentétben a Balatonon tapasztaltakkal, a hímneműek nem mentek el sétálni bámészkodni, és a nők a lehető legtermészetesebben álltak fel, hogy bekenjék magukat. Nagyon kevesen voltak akik nem monokiniztek, de akik magukon tartották a felsőt, azok is letűrték a pántot. A nagymamák is, de monokinis nagyit nem láttunk (szerencsére). Azt figyeltük meg, hogy bikinipánttal napozni náluk ciki. Nagyon figyelnek arra hogy egyenletesen barnuljanak le a spanyol nők.
Aztán ott van a strandoló család egysége. A gyerekek vadultan rohangásznak, homokvárat építenek, fröcskölik egymást a vízben, kacagnak, folyamatosan pofáznak és a szülők csak akkor lépnek közbe, ha tényleg muszály. Nincs az az erőltetett strandfegyelem, mint amit legutóbbi csopaki strandolásomkor tapasztaltam, szóval plusz egy pont a spanyol mentalitásnak és annak az apukának, aki türelmesen pancsolt, építkezett és felügyelt négy gyerekre, amíg az anyuka az napernyő sárga árnyékban durmolt egyet.

Attól hogy elmúltál hatvan, még nincs vége a világnak

A helyiek nagyon betartják a napozási szabályokat. Mi még buci szemekkel majszoltuk a reggelinket, amikor a platja felé már tömött sorokban indultak hűtőtáskákkal, napernyőkkel, napernyőt lefúró izékkel és törölközőkkel. Délben azonban összecsomagolnak és hazamennek, de összefutottunk két mamival, akik hambit ettek salátával és hozzá szívószállal szürcsölték a kólát, miközben hangosan, mutogatva beszélgettek.  Négy körül újra feltelik a strand, és egészen hét, nyolc óráig folytatják a strandolást.  Ezután kezdődik Salou esti élete.

Passeig de Miramar - az egész várost végigkísérő sétány. A pálmafákkal övezett út a gyalogosoknak, a másik oldal viszont a bicikliseknek volt fenntartva.

A spanyolok esténként kiöltöznek. A férfiak könnyű hosszúnadrágot, a nők elegáns blúzokat, szoknyákat, magassarkú cipőket és sminket viselnek. Az idősek is. És csak sétálnak. Sétálnak és beszélgetnek. Ha elfáradnak, akkor padra ülnek és ott folytatják. Néha fagyiznak is. Az idősek is. Volt olyan, aki mankóval ugrálta végig a majd két kilométeres sétányt. Az arcuk mosolyog. Nem panaszkodni mennek el otthonról. Barátkoznak. Villognak az új, retikülméretű kiskutyájukkal. Nevetnek a napozáshoz nem értő turistákon, majd amikor teljesen besötétedik, elindulnak haza.

Úgy vettem észre, hogy a spanyol nyugdíjasok valahogy derűsebben állnak az élethez. Nyári szünetre hozzájuk depozitált unokáikat csapatostul strandoltatják. Ha nincs náluk unoka, akkor is lemennek a strandra bandázni. Kalap, fürdőruci pántja letűrve és kezdik a folyamatos fel-alá sétálást. A strandok átlagban 3km szélesek, és ezek a nénik bácsik a trécselés közepette is vidáman rugdossák a vizet. Pedig nem is olyan rég az uborka a frászt hozta rájuk, az országuk gazdasági helyzete aggasztó, de valahogy mégsem hagyják hogy a problémák kihassanak a mindennapjaik minden percére. Amíg a kerekes székeket el tudják tolni a homokon, hogy öreg barátnőjük is ott lehessen velük, addig van ok a mosolygásra.

Ez a szökőkút néha még zenélt is... Meg mindenféle színekben és formákban pompázott. A sétányt végigkísérik a csak este bekapcsolt szökőkutak.

Dungeness

Dungeness Anglia Dél Keleti csücskén, Dovertől körülbelül fél órára délre, egy félsziget csúcsán található. Különös környék, két hete jártunk ott. A tengerpart, amely elhagyatott vasúti síneket, rengeteg halászhajót, két világítótornyot, mini vasutat és egy nukleáris erőművet tudhat magáénak. A félsziget észak keleti oldalán finom homokos a part, míg az ellenkező oldalon tipikus angolos 'dekorkavicsos'. Lapos mivolta miatt gondoltam hogy szeles lesz, de arra nem számítottam hogy két hosszú ujjú pólón és egy kapucnis pulcsin át is érzem majd a szelet - nem győztem mindent magamra venni amit a kocsiban találtam. Az elképesztően erős, és szűnni sosem akaró szélben képtelenség volt egyenesen tartani a fényképezőt, és bár rákészültünk a túrázásra, a tervünktől viszonylag hamar elálltunk - egyszerűen nem bírtunk az idővel, a halászhajókig már nem jutottunk el. Hiába a napsütés, hiába az érdekes táj, a ritka flora és fauna, én kellemes tavaszi sétához készültem, nem pedig sark kutatásra... Csak hasonlatképp: amikor leállítottuk az autót a sétához, a hőmérő 11 fokot mutatott. Séta után, a tengerparttól körülbelül 1km-el beljebb, bokrokkal körbevett kevésbé szeles parkolóban már 19 fok volt.

  

Az öreg világítótorony -  szerencsésebbek bemehetnek, nekünk még zárva volt

A védett növények, és a sétálók kényelmének érdekében járdát építettek. A babakocsiknak érdekes hangja volt, és a gyerekek feje is pattogott rendesen... :)

Az új világítótorony - erre azért volt szükség, mert az öreg torony láthatóságába bezavart a nukleáris erőmű épülete

Miután jó feleség módjára levadásztam a férjemről a sapkát, neki csak egy kapucni maradt



Oh yess! A Csatorna 'hívogató' tengervize... Azért kicsit itt látszik hogy itt is homokos a part, de nem értem,  hogy honnan jött az a több ezer köbméter dekorkavics?!




A pajtás már elég mereven feküdt a parton, végtisztességet megadva eltemettük a tenger irányába



Sea Kale - tengeri káposztaszerűség. A múltkor Samphire Hoe-n már megkóstoltam ezt az ínyencséget. Csak az akkori kápi sokkal kisebb volt, és akkor nem tudtam hogy ez egy olyannyira védett növény, hogy direkt emelt padlót építettek a strandon, hogy megvédjék őket! Mea maxima kulpa! Pedig még el is képzeltem hogy legközelebb hozok haza salátának valót! Háttérben az erőmű pompázik

Sorompón felirat: Belépés csak a Kulcsőrzőnek! Tartsd Zárva! és a biztonság kedvéért egy üzenet az önkormányzattól: Belépés csak a Kulcsőrzőknek és kérjük a kaput zárva tartani! Ez is a káposzta miatt van, autóval szigorúan tilos a 'dekorkavicsokra' hajtani.

Mivel annyira fújt a szél, a lábunk alá néztünk rendesen. És micsoda kincseket találtunk!

Igen. Nem bírtam ellenállni, és miután a harmadik haltetem mellett mentem el, a negyediket már megfogtam. Jó nagy hal lehetett fénykorában... (és nyugi, volt nálam baktériumölő zselé...) Szépen visszabattyogtunk az autóhoz, megebédeltünk, majd átautóztunk a félsziget másik oldalára (Romney irányába), hogy szemre vehessem a homokos partot is.



Ezt a képet a parkolóból csináltam. Ekkor még elképzelni sem tudtuk, hogy mi lesz a domb tetején... (az új fejlécről szóló bejegyzésben van több fotó is a strandról)



Még több kerítés. A rácsok körbeveszik a szúrós bokrokat, amelyek kiszáradt darabkáiba mezítláb belelépni nem érdemes.

Én tizenegy fokhoz öltöztem. A lányok harmincegyhez. Szeretném felhívni a figyelmet, hogy azon a sétáló vállán van a pulóver, akin a legtöbb ruha van!

Valamiért tetszett ez a kerítés...

Ha ráklikkelsz a képre, látod hogy tőlem nem messze egy apuka homokozik a kisgyerekével. Jobbra mindenféle széldeszkások duhajkodnak, a tenger pedig valahol kint a messzeségben. Láttunk lovasokat is, ahogy a pacijukat futtatták a sekély vízben. Másnap olvastam, hogy az országban legalább 60 embert kellett kimenteni, mert sokan kint ragadtak egy homokdűnén, a dagály meg körülvette őket. (Bárhol legyél is, tiszteld a vizet, mert az úgyis erősebb!)

Kora délután már indultunk is vissza London felé. Aztán kiderült, hogy a barátaink pont grilleznek a kertjükben. És pont nekünk is jut még... és mivel pont arra jártunk, benéztünk. Véletlenszerű korai vacsora, jó beszélgetés, legalább húsz fok, és pont nem fújt a szél! Meg is egyeztünk, hogy elnézünk majd kirándulni valahova együtt is.