A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Christmas. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Christmas. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. szeptember 19., hétfő

Charity begins at Home

Azaz a Jótékonykodás Otthon kezdődik.

A szekrényajtót már képtelenség volt becsukni. A kisszoba szekrénye is feltelt. A tároló is, majd a fiókok alja kezdte elhagyni a keretet. Elkezdtük egymást piszkálni, hogy ki az igazi mókus és ki halmozza fel a kinőtt, megunt, vagy használhatatlan ruháit. Végül hosszú egyezkedés után (anyósék érkezte előtt) nekiduráltuk magunkat és elszántan kiválogattuk a ruháinkat. Volt egy stoplis pucolós kupac, egy abszolút kidobandó kupac, de szerencsére a legnagyobb halom az a még hordható, de nekünk már nem kell kupac volt. Ez két viszonylag nagy szemeteszsákot tett ki. Először csak a helyi charity shop-ba (cseriti) akartuk levinni, ahova minden, otthon már feleslegessé vált tárgyat le lehet adni, ahol azokat önkéntesek csinosan vállfákra és polcokra helyezve eladják, és a befolyó pénz megy egy-egy jótékony célra. Minden adomány-gyűjtő szervezetnek saját üzlete van, ilyenek az Oxfam, a British Heart Foundation (szívbetegekért), a Barnardo’s (gyerekekért és hajléktalanokért). Egész jó piacuk van ezeknek az üzleteknek, vannak kifejezetten márkás ruhákkal ellátott boltok (pl High Street Kensington környékén), de a külvárosban megtalálhatók a bútorüzletek is. Az adakozó biztos lehet benne, hogy a jó minőségű ruháit és bútorait ezek az üzletek a lehető legjobban értékesítik, vagyis semmi más dolga nincs, mint a tisztára mosott és összehajtogatott ruhákat leadják valamelyik hozzájuk közel eső boltban.



Ez mind szép és jó, csakhogy az utóbbi időben egyre inkább úgy érzem, hogy Magyarországon nagyobb szükség van az ilyen ruhákra. Tavaly novemberben elég sok holmink hazakerült a devecseri iskolába (a sok klotyópapír mellett erre is jutott hely a dobozokban), de akkor azokhoz kerültek a holmik, akiknek szinte mindenük elveszett. Most viszont azokra gondoltam, akiknek ugyan van hol lakniuk, de a ruházkodásra a rezsin és a hiteltörlesztőkön kívül nem futja.

Feltétlen szerettem volna, ha hazamegy legalább egy zsák. Rengeteg árufuvarozó szaladgál London és Budapest (esetleg háztól házig), ezek a cégek mind nagyon eddig még nem küldtem velük még csak egy képeslapot sem, nemhogy zsák ruhát. Az áraik nem (annyira) vészesek, de mégis úgy érzem, hogy ezt a két zsákot nem akarom kifizetni. Úgy kalkuláltam, hogy havonta egyszer (vagy kéthavonta!) előfordul, hogy egy-egy ilyen szállítmányban marad egy kis hely, ahova a jószívű fuvaros előzékenyen betenné az én megunt ruháimat, hogy néhány embernek jusson egy-egy pulóver, vagy szoknya, esetleg lányoknak táska.
Csakhogy senki sem jelentkezett. Van elvétve pár kamionos ismerős, akiről tudom, hogy ő (vagy ismerőse), vagy a cége jár Londonba néha-néha. A félreértés elkerülése végett mondom, hogy nem várom el hogy akárki az állását kockáztassa miattam, és képes lettem volna a két zsákból négy szatyrot összerakni, és egy londoni (környéki) telephelyre elvinni.

Most ugyan gondolhatod, hogy ma már semmi sincs ingyen, de biztos vagy ebben? A szomszédod, ha süt sütit és neked ad három szeletet, az azért van, mert tudja, hogy szereted, és jót akar neked. Tudja, hogy legközelebb, ha te is sütsz, akkor gondolsz majd rá, és viszonzod a kedvességet. De az is lehet, hogy amit ő ad neked sütit, azzal te pont meg tudod kínálni a hozzád váratlanul betoppanó vendégedet, akiről tudod, hogy az a süti a kedvence.

A kulcsszó az önzetlenség. Nem csak karácsonykor, hanem egész évben.

Ha a süti helyére a ruhákat teszem be, akkor a képlet így néz ki: én összeszedem a ruhát, elviszem neked. Te továbbítod szívességből Veszprémbe vagy Budapestre. Ott átveszi egy ismerősünk, aki tudja, hogy hova kell leadni, vagy kinek kell odaadni azokat a ruhákat. Az ismerősünk hamarosan odaadja a zsák ruhát Valakinek, aki ugyan soha nem kérne segítséget, de könnyes szemmel elfogadja a holmikat és tudja, hogy van pár ’új’ ruhája, amit a közelgő hideg időben bizony ki tud majd használni.



Mondom, egyetlen kamionos, fuvaros, vagy autóval éppen hazainduló sem jelentkezett. Senki. Anyósomék és Nagybátyámék hazaindulás előtt ugyan kitömték a bőröndjüket ilyen holmikkal, de még mindig van egy zsák. Sajnálom, hogy azok, akik segíthetnének, nem segítenek. Pedig nem nekem kell a segítség, mert a zsákot ha már megunom kerülgetni, akkor úgyis leviszem a boltba. Mindenki, akinek lenne olyan ismerőse aki tudna egy-két zsák ruhát hazavinni de csak átnézett a felhívásomon, az szégyellje magát, és gondolkozzon el. Tegnap annyit kellett volna csak tenni hogy egy zsáknyi hellyel rendelkezőt és egy zsákkal rendelkezőt összehozzon. Charity begins at Home, mert sosem tudhatod hogy neked mikor lesz akármire szükséged!

Hogyan lehet akármit adományozni?

1. családsegítő központ: úgyis ismer valaki valakit aki ismer valakit aki ott dolgozik. Ha egy családsegítőssel/szociális munkással felveszed a kapcsolatot, még abban is tudnak segíteni, hogy mire van szükség
2. Iskola/óvoda: kérdezd meg az iskolában/óvodában a gyerek tanárát, hogy tud-e olyan tanítványról, akinek a családja örülne a te gyerekeid kinőtt ruháinak (nem feltétlen osztálytárs). A tanárnak csak annyit kell mondania hogy igen, és amikor legközelebb látja a szülőt, annak odaadja. Nem kell megmondani hogy kitől van és ne akarjad tudni hogy kinek megy. Tanárként meg eszedbe ne jusson nagy dobra verni az egészet.
3. Hajléktananszálló: minden városban létezik egy szervezet, ahol a hajléktalanokkal foglalkoznak. Azt tudjuk, hogy sok hajléktalan inkább alszik a mínusz húsz fokban egy parkban, minthogy meleg helyre vonuljon. A szállón viszont hasznát veszik a ruháknak, takaróknak, és ki tudják adni annak aki kéri, még akkor is ha nem ott alszik.
4. Legyél őszinte magaddal I. Az izzadtságfoltos inget, a lyukas zoknit te sem fogadnád el. Egy leszakadt gombot lehet pótolni, egy apró foltot be lehet fedni, de nagyon alaposan válogasd szét, hogy mi az, amit odaadsz rászorulónak!
5. Légy őszinte magaddal II: egy dolog a retró és egy dolog a szekrény mélyén húsz évig tárolt bunda. Ha már húsz éve is rászántad volna magad az adakozásra, akkor most nem így nézne ki a padlásod.
6. Tisztaság: Mindent moss ki, mielőtt átadsz, és hajtogasd össze. Személyes dolgokat (pl bugyi, zokni, harisnya) soha ne adj oda másnak!
7. Elektronika: Ha műszaki cikket adományozol, győződj meg róla, hogy műkodik is, vagy kifejezetten olyannak add tovább, aki az alkatrészekkel is boldog.
8. Bútor: Ha bútort adsz át, akkor előtte tisztítsd (tisztíttasd) ki. Ne feledd: a rászoruló azért rászoruló, mert nincs neki. Az már nem igazán adomány, amire neki jelentős összegeket kell költenie, hogy újra használat-képessé tegye. Ez persze egyén függő, mert lehet hogy valakinek az is hatalmas segítség, ha kap egy kanapét, amit áthuzatol, de van akinek az is sok, hogy egy tisztítógépet béreljen.
9. A te kacatod másnak egy kincs. Sose dobjad csak úgy el!
10. Biztasd ismerőseidet is, hogy ne csak lomtalanításkor nézzék át a lakást/házat, hanem már jóval előtte! Közeleg a karácsony, nálad mi az ami csak a helyet foglalja?

2010. december 18., szombat

Cégünk mindig az Ön rendelkezésére áll... Vagy mégsem?!

Miért kell egy járatot törölni időjárásra hivatkozva, ha egyszer a Malév és az EasyJet eltalálnak az adott régióba???

Tomi délután belép a terminálba, és rögtön kap egy sms-t. Kedves Utas, a járatát töröltük. Kis sétálás a reptéren és kiderül, a hír igaz.

A British Airways rossz időre hivatkozva törölte az este 7-es járatát európai rossz időjárásra hivatkozva. Azt mondja a muki, hogy menjenek online a kedves utasok és tegyék át díjmentesen a jegyüket. HOVA te barom és HOGYAN, honnan tudjuk hogy mikor méltóztattok járatot indítani, és hogyan ha a reptéren nincs wifi??? Ja, akkor hívják az ügyfélszolgálatot. Hát persze hogy nem lehet elérni őket, az emelt díjas vonalak nem is erre vannak kitalálva amúgy sem.

Miközben a Malév és az Easy Jet nyugodtan és majdnem időben repkedtek Bécs - London, Budapest - London viszonylatban, én kerek 35 percig tartottam a telefont hogy találjak másik jegyet neki. Végül úgy hívtak vissza, mert már az Expedia szégyellte magát a hosszú hívás miatt.

Sikerült. Szombat reggel 10.55kor indul Heathrowról. Remélem.

Közben meg már fogalmazom a panaszlevelet a BA-nek. Londonban nem esett több, mint 5mm hó. Holnapra várjuk a nagy havazást. Vagyis Londonban ez maximum 10 centit jelent majd.

Én még nem tudom hogy jutok haza Karácsonyra, de már megegyeztünk más magyarokkal hogy ha kell, hazavezetünk. Akkor legalább biztosan befér az egykilós bonbon amit mindenáron haza akarok vinni. Meg az üveg Pezsgő is.

Na mindegy, irány az ágy.

2010. december 16., csütörtök

Irodai Karácsonyi 'Buli'

Merthogy a cégünk tevékenységi körébe a diszkózás nem tartozik bele.

Meg úgy általában, egy angol munkahely nem szórakozik féktelenül, legalábbis nem magyar szemmel nézve. Londonban élvezzük hogy céges költségen döntjük magunkba a szeszt, lehetőleg bor, vagy sör formájában, a koktél az már exkluzív extra, csak a legbátrabbaknak való. Ideális esetben a céges Christmas Party végére mindenki egymást támogatja és - céges pénzen - taxival megy haza, majd a következő munkanapon élénk beszélgetés indul hogy ki mennyire (nem) volt magánál  és mikre nem emlékszik. Ilyenkor nyílik lehetőség hogy a kollégáinkat jobban megismerjük. Az angolok ugyanis magánügyként kezelik a magánéletüket, olyannyira, hogy már-már az is sértés ha rákérdezünk a gyerekeik hogylétére. Pár pohár sör után azonban oldódnak a gátlások és oda a távolságtartás is.

Éppen ezért kezdtük a napot már délelőtt tízkor, hogy kimetrózzunk North Greenwichbe, a Raceway Go-kart pályára.
Igen, Go-kart. Először mindenki kapott egy kezeslábast, amibe mi nők alig tudtuk magunkat belepasszírozni. Utána végig kellett ülni a biztonsági videót, én már kezdtem remegni, egyrészt mert a felére nem emlékeztem annak amire figyelmeztettek, másrészt meg a hasamon állandóan szétnyílt az agyonhasznált 'szerelőruha'. Még jó, hogy volt alatta másik ruha.
Eljött az idő, hogy felvegyük a bukósisakot (ennyit a gondosan elkészített hajamról és sminkemről), és már osztottak is be minket a járgányokba.



Természetesen nem értem el a pedálokat, úgyhogy kaptam gyerekülést. Amibe alig fért bele a fenekem. Az összes kolléga türelmesen várt amíg a seggem felmelegíti a kemény gumi ülőkét és becsusszanok a helyemre. Biztonsági öv nem volt, ezért még jobban rettegtem. Szóltak, hogy az első öt perc bemelegítő kör lesz, de mérik az időt és az alapján állunk fel a futamra.
Pfff, mire észbe kaptam, már fel is villant mind az öt piros lámpa. Még jó, hogy emlékeztem hogy itt nincsen se sárga, se zöld, úgyhogy mire az ötödik felvillant már rá is tapostam a gázra.




Szóltak, hogy nem szabad egyszerre nyomni a két pedált, nem szabad a másikat löködni, illetve szándékosan akadályozni. Már nem azért, de akkor miért nem adnak visszapillantót? Több időm nem is volt gondolkozni, inkább sikítva magamévá tettem az I WILL BREAK FOR NOBODY! elvet (senkiért sem fékezek!) és üvöltve mentem végig az első körön. Kétszer lassítottam, azt hittem eltévedtem, ennek eredménye az lett hogy meg is előztek.
Csak én hihetem azt hogy eltévedhetek egy gokart pályán... és csak én örülhetek hogy a harmadik körben felismerek egy-egy szakaszt.

A bemelegítésben harmadik helyen végeztem. Mint kiderült én vettem komolyan a bemelegítést egyedül, ugyanis az első 'bajnokság' első öt másodpercén belül csak heten előztek meg.



Aztán elkezdett folyni az orrom. Tudod, bukósisak, kint hideg, bent meleg, az orr meg folyni kezd. Szipogok. Közben tolom ki a gondolatot a fejemből, hogy a bukósisakot előttem használó (száz) ember vajon hogyan cselekedett hasonló helyzetben. A hosszú kanyaroknál érzem hogy a fikusz is húz. Nincs idő megállni. Két kanyar között feljebb toltam a sisak ablakát, így kiegyenlítődik a hőmérséklet és átmenetileg megoldódik az orrprobléma.

Hátulról megtol valaki, mire bepöccenek és csak azért is szlalomozok előtte. Aztán nm tudom bevenni a hajtűkanyart és nekicsapódok a falnak, nézek mint a boci, jön a dolgozó és visszaterel a trackre. Persze elvesztettem a pozíciómat.



Karjaim sajognak, mert a gokartban nincsen szervó. Az első menet huszonöt perces, az utolsó öt percet már nem élvezem, hányingerem van a benzinszagtól, kétszer meglöktek hátulról, kétszer nekimentem a falnak, fáj a karom, fáj a tenyerem, de a jobb lábam ráfeszült a gázpedálra és már lassítani sem bírok. Mikor vége, gondolkozom hogy belerókázok a bukóba, de annál jobban féltettem a maradék sminkemet.
Próbáltam hát hamar kipattanni, de a gyerekülés még mindig a fenekemre van feszülve.  Úgy kell kicuppantani. Szédelegve leveszem a sisakot és látom hogy az összes jelenlévő nő hasonló problémákkal küzd. Végül hányás helyett viszet iszunk.
Az első bajnokságban a nyolcadik helyen végeztem. Vagyis négy másikat megelőztem, juhúú! Kimentem pisilni, és majdnem bepisiltem a kezeslábasba. Mire azt lehámozza magáról az ember!!!



A második körnek úgy álltam neki, hogy bármikor félreállhatok ha nem bírja a gyomrom vagy a karjaim. Ketten visszaléptek, úgyhogy immáron csak tíz között ment a verseny.
Homályos emlékeim vannak, ezt a menetet már jobban élveztem, rájöttem hogy bármit üvöltök nem hallja senki, így teli torokból üvöltöttem a sisakomba és szólítottam fel mindenkit hogy takarodjon előlem.

Hetedikként értem be, és egy kört átlagosan 46-49 másodperc alatt tettem meg. Kifelé menet csak vigyorogtam egyet a Mika Hakkinen meg a Jacques Villnöv sisakjára pillantva. Elvégre túléltem. Többiek elmondták, hogy a Forma egyben nem állnak meg pisilni. Hanem zacskóba pisilnek. Gondolom akkor orrot sem fújnak...


Motoregér (én!)

A versenyzés után olajos arccal indultunk vissza a városba, ott megebédeltünk, majd pubozni indultunk. El akartunk menni a Guy Ritchie pubjába, a Punchbowl-ba, de nem engedtek be minket (túl sokan voltunk, vagyis Guy is épp ott bambizott, ilyenkor nem engednek be nagy társaságot), úgyhogy más helyeken oldottuk meg ivási szükségleteinket.
Miután már kezdett mindenkinek zsibbadni a szemhéja, továbbálltunk és karaokeztunk. Miközben valaki kitalálta, hogy hívjuk fel az amerikai főnököt, aki ebéd után hazament, és énekeljük el neki az American Pie-t. Megtettük. Még mindig csak fél kilenc volt amikor előkerültünk a karaoke barlangból, úgyhogy újabb jó ötletet követve taxiba szálltunkmásztunk és elmentünk az előbb említett nagyfőnök lakására. Mint jó titkárnők, fejből tudtuk a címet. Rendesek voltunk, mert vittünk neki bort is, meg sört is. Főnöknek szép lakása van.
Szerencsére a család nem volt otthon, úgyhogy csak a főnököt szórakoztattuk, majd ismét valaki kitalálta hogy menjünk le a sarki pubba.
Amikor bezárt, akkor továbbálltunk. Be egy másikba. Aztán amikor az is akkor nagy nehezen taxit fogtam és hazamentem.

Az elalvással nem voltak problémák.

2010. december 7., kedd

Felhívás

A December az ajándékozás, a szeretet és a balesetek hónapja.


Nem tudom honnan jött ez a tendencia, de pár éve amikor a konyhában nekifutásból szétfejeltem* a konyhaszekrény ajtót (én jártam rosszabbul) rájöttem hogy ahogy a naptár elkezd peregni karácsony felé, figyelmetlenebbek leszünk.

Hogy miért jutott ez pont most eszembe?

Mert az imént néztem végig, hogy egy pénzszállító autó alá begyűrt biciklist próbálnak életben tartani és a lehető legkevesebb igénybevétellel biztonságba helyezni. Nem tudom hogy történt vagy ki volt a hibás, mert mire én odaértem (pont az iroda előtt történt), addigra már ott voltak a mentők, de láttam a lányt a teherautó hátsó kereke alatt kiterülve. Több mint egy óra hosszát bíbelődtek tűzoltók és rendőrök segítségével hogy megmentsék. Végül 2 tűzoltó autót, 1 mentőt és legalább öt vagy hat rendőrautót számoltam össze.
 *** Frissites, 2010. 12.09: kiderult hogy az irodahaz kulso terfigyelo kameraja egyenesben felvette az esetet. Lattam a videot. A lany jott mint az agyu, de valamilyen oknal fogva berantotta a biciklit a teherauto ele. Eselye sem volt megallni a sofornek, a masodperc toredeke alatt mint egy falevelet porgette at maga alatt a tobb tonnas jarmu a bicajost. Nem csak a bal elso, de a bal hatso kerek is atment rajta, majd ahogy leallt a penzszallito, ugy 'gurult le' a kerek a  lanyrol. Lattam, ahogy a baleset utani elso pillanatokban a lany karjait lengetve jelzi hogy ott fekszik es el.
Megtudtam azt is, hogy az allapota stabil, de tovabbra sem tudjak hogy eletben marad-e. Ket laba, csipoje, medencecsontja, bar bordaja torott el, es persze belso verzesek, belso serulesek is nehezitik a dolgokat.
Tovabbra is remelem hogy tuleli, tovabbra is bizom benne hogy felepulhet. Az eremnek sok oldala van a londoni biciklisek es autosok eseteben. A harmadik oldal (talan az osszetarto perem) a varosvezetese. Mert minek egy olyan varosban agyonreklamozni a biciklizest, ahol ket auto alig fer el egymas mellett, nemhogy meg egy biciklis is. ***

Mert péntek délután éppen a konyhában álltam amikor a szemem láttára ütöttek el egy gyalogost. Illetve, adott esetben inkább a gyalogos futott neki a kocsi bal elejének, de hatalmasat repült és vagy 10 másodpercig nem is mozdult. Én sokkot kaptam (levegőt nem), remegtem, dobogott a szívem mintha ki akarna jönni a helyéről, de legnagyobb döbbenetünkre (mert a kiabálásomra kollégák is megjelentek) a gyalogos feltápászkodott és tovább futott. Valahova nagyon siethetett...

Számomra a tanulság az, hogy nem ciki megvárni a zebránál a zöld jelzést, nem ciki bevallani hogy bocs srácok de én Londonban maximum a parkban biciklizek (már ha tudnék, ugye...) és esküszöm inkább elkések munkából minthogy a nagy sietségemben nekirohanjak egy kinyitott szekrényajtónak.

* Merthogy én annyira akartam azt a tésztát elvinni ebédre. Tomi csinálta előző este. Csak akartam rá tenni sajtot vagy hasonlót. Mikor megvoltam vele kitaláltam, hogy díszítésnek rakok rá egy-két csepp ketchupot is (elvégre teljesen normális hogy a munkahelyi ebédünket nem elcsomagoljuk, hanem díszítéssel tálalásra előkészítjük?!). Kinyitottam a bal oldalamon a konyhaszekrény ajtót, megejtettem a dekor cseppeket, elléptem jobbra hogy eltegyem a sajtreszelőt, visszaléptem hogy rázárjam a tetejét a dobozra. Itt valamit csináltam amire nem emlékszem, de valamiért két lépésből indultam ki a konyhából. A konyhánk hosszra nem több három méternél, de én úgy éreztem hogy inkább futni kellene, hogy időt takarítsak meg. Aztán csatt, puff, au, összegörnyedés, síkítozás, hogy 'Tomi, fáj, fáj, fáááj!' Tomi jön, elrúgja a dobozt a konyha ajtóból hogy hozzám férjen, én nyüszítek hogy fáj, elveszi a kezemet, az véres én még jobban bömbölök, Tomi nyúl a fagyasztóhoz hogy egy zacskó borsóval elkezdje hűteni a búbocskámat, de a zacskót rosszul fogja meg, a kis zöld golyócskák gurgulásznak szerte a padlón (fejemre nem marad semmi. Később talál kukoricát).
Szédelgek, nem bírok állni, Tomi betelefonál a munkahelyére hogy kicsit késni fog ('majd elmesélem'), próbálja lekezelni a bibimet (merthogy annyira nem vérzett, de azért mégis rohadtul fájt. Aztán én is betelefonálok riadtan a munkahelyemre, inkoherensül előadom hogy a borsók szétgurultak és nekem véres a kezem. Elkezdtem fázni (de piszkosul!), Tomi próbálja leszedni rólam az elfolyott sminket, majd amikor mondom  hogy megyek be dolgozni szemen röhög és inkább három takaró alá bújtatva lefektet aludni. Ott is fázok (pedig felöltözve vagyok a takarók alatt), majd mire az ajtó becsukódik mögötte, már alszok is.

Körülbelül négy órát sunytam egyhuzamban, de a mai napig amikor fésülködök, van egy érzékeny pont. Mondanom sem kell hogy a konyhaajtót mindig duplán leellenőrzöm hogy csukva van-e rendesen.

Tehát akkor összefoglalva: mindenki lesz szíves vigyázni magára!

2010. december 3., péntek

Winter Wonderland

Ma már hóhelyzet volt

Legalábbis jobban mint kedden

Jó reggelt, London!

Jól felöltözve élvezet a hó



Ezt rosszul töltöttem fel...

Az állomás virágai










Útban a Winter Wonderland felé

Hyde Park











'Kérlek, ne zavarj! 1 fontot dobjál be...' Nem mertem bedobni, féltem hogy mit találok!






Bratwurst Auf Deutschland!











Vigyáztak ránk is

Wellington Arch





Szétfagytam, irány haza!

A Winter Wonderland az utóbbi években London Német hangulatot idéző karácsonyi élményparkja. Ideiglenes jégpályával, hullámvasutakkal, gyerek körhintákkal és persze sok-sok bratwursttal! Idén nagyobb mint tavalyelőtt volt, több árus van, több játszanivaló is,a hangfalakból üvöltött a német zene, egy helyen volt még német élőzene is de kialakítottak egy angolos, Viktoriánus stílusú büfésort is, hogy a chips, BBQ Chicken és egyéb english ételkülönlegességeknek is méltó helye legyen (az angol soron természetesen volt pub is, ahol szintén élőzene volt). Az árak nem olcsóak, de mutasson nekem valaki egyetlen karácsonyi vásárt/vidámparkot, amelyik az!

MuciFoci ajánlja a londoni Winter Wonderlandet!