Tündérhegyen

Hol volt,  hol nem volt, valójában egészen pontosan tudom hogy hol volt. Sőt, meg is tudom mutatni hogy hol volt!

Nem az Óperenciás Tenger mögött, mert történetem főhősei szinte közöttünk élnek, nem pedig egy olyan helyen ahova három repülős átszállással sem lehet eljutni. Szóval, egy icipici falucskáról van szó, nem is olyan messze Londontól. Kis tavacskák nagy pontyokkal, keskeny patakok vízesésekkel, tágas tisztások illatozó nárciszokkal és persze erdők, rengeteg madárcsicsergéssel.

Ezen a helyen történt egyszer réges régen, hogy egy gonosz boszorkány házat varázsolt magának. Nem is akármilyet! Vörös téglát használt és fehér ablak-kereteket, tornyokat készített, nem is egyet hanem négyet! Mindig nagy vendégségre készült, de mivel mindenki utálta, soha senki sem ment az ő puccos házába.

Gondolkodott sokat, mit tehetne máshogy? Hiszen csak esznek békát is mások! Fortyogott magában az öreg boszorka, de hiába, továbbra is mindenki utálta.

Nézte őt a falu tündére, nem lesz ez így jó kéremszépen! Szép szóra nem hallgatott a banya, ezért néha néha előbukkant egy-egy fa, vagy virág. Azt remélte a tündér, ezeket ha a boszi meglátja, egykettőre boldogabb lesz általa. Az öreglány azonban csak puffogott és ilyenkor mindig egy újabb nárciszt kapott.

Sok sok év eltelt, és a boszorkány egyre mogorvább lett, mire a tündér megelégelte mindezt. Egy kora tavaszi délután emberi alakot öltött és a kőlépcsőn duzzogó boszira köszöntött.

-     Hát te meg miért duzzogsz már megint, Boszi?
-     Nem duzzogok! És nem is vagyok Boszi!
-     Miért, rossz helyre jöttem? - kérdezte a tündér, de a szeme mosolygott, csak a szája nem még -
      Nem te volnál Borzasztó Piroska, a Piros Palota Asszonya?
-     De igen, az az én nevem. És ki vagy Te, hogy csak így idegyere?
-     Pündi vagyok, de ez most nem fontos. Csak gyorsan valamit mondani akarok. Öreg vagy, ronda és
      ráncos, és ha nem vigyázol, akkor még a fogad is kijáratos lesz a szádból! - boszorkányunk szája a
      dühtől remegni kezdett és felháborodottan felállni kezdett, de Pündi nem engedte szóhoz jutni - itt
      sopánkodsz hogy a kutya se néz rád, de te megeszed az összes békát! Szégyelld magad hogy
      pusztítod az élővilágot! Ha nem értékeled a virágokat és a fákat, nem vagy méltó semmilyen
      szépre. Minden gonoszságod és minden hibád egy újabb szúrós bokrot teremt majd, a lábammal
      egyet kell dobbantanom csak. Így nézz a jövő elébe!
-     Hát persze! Hiszem ha látom! - gúnyolodott a boszorkány, de Pündi legkisebb lábdobbantására is
      előugrott egy tenyérnyi szúrós valami.

A vén banya visszament a házba, és púpos hátát sokáig senki sem látta. Pündi hetente elment hozzá és megmutatta neki, hány szúrós izé nőtt miatta ki. BP hamarosan belátta, hogy ha így megy tovább, az egész birtoka bánja. Meghívta hát a falut egy dínom-dánomra, állítólag két napig is eltartott a boszi mulatsága. Attól kezdve a Piros Palota köré egyre több nyuszi érkezett, meg mókus, és az épülettől balra még egy kis vízesés is kialakult. Borzasztó Piroskát már senki sem utálta, de a biztonság kedvéért Pündi jó néhányszor megdorgálta. Sok volt a vendég, szerettek ott lenni, néha újabb házakat is kellett építeni.

Teltek a telek, múltak a nyarak, a boszi végül végleg az ágyban maradt. A mese itt akár véget is érhetne, de a szép dolgok sosem vesznek csak úgy el.

Ma is létezik ez a hely, én biztatlak hogy járj utána. Tudni fogod hogy mikor értél oda, hiszen csupán egy toronnyal ugyan, de ma is áll a ház, és ha figyelsz, akkor megtalálod Pündi lábnyomát. A szamárkóró  levelei- mert hogy így hívják azt a szúrós növényt - néhol még most is ott lapulnak az egyik domboldalon.
A fák ma már majdnem az égig érnek, de hagyjad hogy a madarak csicsergése vezéreljen téged. Látni fogod a puha mohát ahol a tündér oly sokszor üldögélt, és ha tavasszal érkezel, akkor a nárciszokkal borított völgyeket is megnézheted!