Néhány betűt, esetleg szót lepittyentek, aztán visszanyíl, visszanyíl, visszanyíl. Elveszek a részletekben. Pedig sok minden történt ám az elmúlt hetekben, jó is meg rossz is. Meg olyan is, ami megtörtént, de még nem tudom hogy jó lesz-e vagy inkább rossz.
Ma reggel negyedszerre késtem el (négy napon belül...). Nem értem hogyan... (hétfőn olyan pontosan itt voltam!) Pedig időben felkelek (najó,
Fogmosás, arctej (saját ujjakkal bemasszírozva, majd nedves vattával letörlés), arctonik (nedves vattával végigtörölni az arcot), várom hogy száradjon (bedugom a vasalót), fiatalító zselé (mert el vagyok halmozva termékmintával), szemránckrém (mert finoman beszóltak, hogy lehet hogy még nem vagyok harmincon felül, de nem ártana elkezdeni használni - éljenek a termékminták), arckrém, ruhaválasztás (ha lenne időm/erőm vasalni rögtön mosás után, ez a művelet valószínűleg rövidebb ideig tartana). Aztán kiélem belső festő énemet és lelkesen kenegetek az arcomra a sminkesfiókból (tudtátok, hogy ha az alapozót ecsettel viszitek fel, akkor sokkal kevesebb kell belőle, mintha szivaccsal dolgoznátok?), jó esetben nem nyomom a szemhéjtust a szemembe, és nem könnyezem le az addig felkent dolgokat. Aztán már csak fel kell öltözni (nehezítő tényezőként megemlíteném a harisnyakeresést, a morfondírozást a melyik cipő-zokni vagy harisnya kérdésről), de természetesen nem árt ha az inget/pólót/pulóvert úgy veszem fel, hogy az izzadásgátlóval, és műgonddal elkészített arcomat ne kenjem bele a ruhába, különben a vasalót újra dughatom be...
Miután menetre kész vagyok, már csak egy gyors vécévizit (mert ki gondolta volna hogy már megint fog kelleni?), és nyitom az ajtót, majd becsukom. Merthogy víz nélkül már nem merek metrózni. Újra az ajtónál, amikor kiderül hogy zsebkendő is kell. Aztán parfüm. Aztán kézkrém, mert azt a száraz érzést nem viselem el. Aztán félőrültként keresem a kulcsomat, ami végig a zsebemben lapul, amíg szétrobbantom a nappalit. A kulcsot elrakom (jó esetben a telefont is), majd kirohanok az ajtón. Újra keresem a kulcsokat, mert a női táskák 90%-át úgy tervezik hogy csak bányászlámpával lehessen eligazodni bennük, a sötét bélésben képtelenség megtalálni célirányosan bármit. Amikor végre bezárok minden zárat, nem jön a lift. Mert valaki két emelettel feljebb éppen költözik, vagy a még nálam is lassabb barátnőjét/gyerekét várja (vagy csak simán meghibásodott a liftajtó és nem csukódik be. Eredmény ugyanaz, hiába van két lift, nem jön egy sem). Persze a nyolcadikról lépcsőzni nem akarok, mert a végén a testem még azt hinné hogy sportolás van, és mire leérnék, oda lenne a sminkem (és lehet, hogy zihálnék is).
Szerencsére a metróállomást lejtősen tudom megközelíteni, úgyhogy kis golyóként trappolok le a domboldalon. Az állomás előtti akadályokat (dupla babakocsis anyukák, 10 fős iskolás csoport, adomány gyűjtők és újságosztók) már simán veszem (mindenkin átgyalogolok, mintha észre sem venném őket, kivéve a babakocsisokat, akiket előre üdvözlök egy elképesztően szigorú arccal - nem tudom miért gondolják hogy vicces úgy leállni csevegni mobilon, hogy a kocsijuk teljes szélességében blokkolja a járdát). Lerohanok a peronra, átvergődök a tömegen, beállok a kedvenc helyemre... és várok.
...és várok. A hátamon lecsorgó izzadtságtól fázni kezdek, a szépen kifésült hajamat a szél előbb összeborzolja, majd a szájfényemre tapasztja. Ahogy elhúzom a hajamat, a szájfényt végigkenem az arcomon. Még várok egy kicsit. Körülbelül pont annyit, hogy a fenti összes cselekedetemet kényelmesen hajthattam volna végre, de ki tudja előre hogy hogy jön majd a metró?
Amikor végre beáll a szerelvény, felfurakszunk, eksztyúzmizunk, majd utastársaink arcába/derekába/hasába/hónaljába gyúrjuk esernyőnket/könyvünket/újságunkat/kézitáskánkat. Aztán hat megállót 12 perc helyett húsz perc alatt teszünk meg, majd Earl's Courtnál még várunk egy kicsit. Notting Hillnél aki elém áll a mozgólépcsőn azt mentálisan a mélybe taszítom, fizikailag viszont csak dühösen követem. Marble Archnál már a mozgólépcsőn felfele is gyalogolok, minden perc, másodperc számít. Mire felérek az utcára, a combjaimat háromszor akkorának érzem, a szájfényem a hajamban, a homlokom gyönygyözik, a hátamon óriási fekete folt, mert nekinyomtak a bepárásodott metróajtónak ami néha fog néha nem, de végül hol ilyen, hol olyan késéssel beérek dolgozni. Már nem is próbálok kifogásokat találni, már nem is kérdeznek...
A héten a késési rekordomat döntöttem fél órával, ugyanis az amúgy 10 perces késésemet megfejeltem azzal hogy a bérletem az előző este viselt kabátom zsebében maradt, és én ezt kicsit későn vettem észre, mehettem vissza haza.
Holnap szombat, jógát, barátnőzést és szabadban levést tervezek, vasárnap meg kihasználván az extrém áprilisi hőmérsékletet (20C), valószínűleg lenézünk valahova strandra. Az is lehet hogy szombat este pácolok be egy kis husit, és előbányászom a tavalyról megmaradt eldobhatós grilltálcát, és beüzemeljük.
Most pedig mennem kell döntést hozni. El kell döntenem, hogy a fagyasztóban található fél adag gesztenyefagyit betermeljem-e. A másik felét már betermeltem, de azt hiszem, csak én szeretem a gesztenyefagyit az irodában, tehát másnak úgysem kellene. Hmmm...
1 megjegyzés:
Olvastam, jót nevettem. Nálam is rohanós néha, bár én azért megyek vissza a lakásba, hogy megnézzem elzártam e a gázt (mikor ki se nyitottam hm.) és hogy biztosan nem hagytam e égve valamit, ami kizárt, mert nem szoktam reggel se fel, se be kapcsolni semmit. Szóval a fejemmel van gond.:) Nálad is kétszer jártam két perc alatt, (igaz nem fel és lekapcsolni ) hanem, mert elolvastam, kiléptem aztán rájöttem nem stimmel valami, visszajöttem és tényleg. Eltünt a hó.:)
Megjegyzés küldése