A District Line

Kénytelen vagyok bevallani.

1868 karácsonyán indult a működése, és röpke tizennyolc év elteltével már be is fejezték a bővítését (bár annyi dátum ahány weboldal). A neve szerintem onnan jött, hogy a Londonhoz közeli kisebb városkákat és falvakat kötötte össze a fővárossal. Akkoriban még Ealing, Richmond, Olympia, Wimbledon és Upminster jócskán a város határain kívül álltak.

A District Line az egyik legrégebbi és manapság legmegbízhatatlanabb metróvonal Londonban, mert annyira régi, hogy szinte mindent állandóan cserélni kell rajta, és nehéznek bizonyul a 19. századi alapokat a 21. századnak megfelelő technikai újdonságokkal ellátni, meg hát a büdzsé az büdzsé (Ancsa nénitől ezúton kérek elnézést a rövid mondatért).

Ugyanakkor imádom a mi szakaszunkat, mert elmegy a Wimbledon Park mellett, bemondja hogy Southfieldsnél kell leszállni a Wimbledon Lawn Tennis Club-hoz (alight here for Wimbledon Lawn Tennis Club, vagyis llájt hijör fó Wiimübldn lóón tenisz kláb), aztán átmegyünk a Temze felett és Fulhamnél felfelé kukucskálva látni a Chelsea Stadionjának külső falát és boltívét is.




2009 Február 2 - éppen zárva, mert a városra zúdult 15 centis hó lehetlenné tette a metró működését


Nade, miért is írok én a metróról? Nem először fordul elő, már meséltem a Southfields-i állomásról régebben is. Ma viszont az utazóközönség gondolkoztatott el.
Íme az én listám, hogy kikkel is utazok reggelente. Mert hiába nagyváros, akkor is egy környékről hasonló emberek érkeznek.

Amikor 2002-ben Angliába jöttem, a District Line-nak még fa padlója volt

1. Wimbledon: ez a 'buszforduló', vagyis a végállomás. Itt felszállnak (egyértelműen) a wimbledoniak, és az ott átszálló külvárosokból vonattal érkezők. Elég vegyes társaság, nem lehet annyira általánosítani. Viszont mindegyik kényelmesen hátradőlve olvassa a reggeli ingyenes újságot.

2. Wimbledon Park: itt szállnak fel azok, akik azért nem Wimbledonban laknak, mert zajos. Akik drágább házra nagyobb kertre vágytak, és akiknek fontos volt, hogy csemetéiket parkhoz közeli környezetben neveljék fel. Ápolt szülők, divatos fiatalok (és megfizetett nannyk) kezdik meg az utazásukat. Tavasszal csodaszép, amikor virágzik a margaréta, és az érkező metró menetszele meghullámoztatja őket. A pletykák szerint amikor Michael Ballackot leigazolta a Chelsea, a német középpályás lehidalt a chelsea-i lakbérektől és közölte, hogy ő inkább Wimbledonba költözteti a családját, ott lehet parkolni is, és szebb a környék is.

3. Southfields: yeah baby! Idén ősszel volt hét éve, hogy A-Z térképpel a kezemben szálltam ki ezen az állomáson először. Akkor még alig volt négy font valamennyi a napijegy... (most már hat font felett van). Itt laknak azok, akik már akkor a Gridben laktak, amikor azt még nem ismerték az ingatlanfejlesztők, és azok, akik képesek megfizetni egy olyan sorházrészt amely körülbelül 550ezer fontot kóstál (170.5M Ft). Soutfhieldsben van még sok más csinos utca, és természetesen a 'dombon felfelé' az egykori önkormányzat által  épített 6-8-12 emeletes házak. Maradjunk annyiban, hogy mi nem a Gridben bérelünk... A metróra elegánsan öltözött, ápolt emberek szállnak fel, sok a fiatal, 30-40 év körüli.

2009 nyara, Wimbledon Tenisz idején

4. East Putney: mire reggel ideérünk, addigra már elég sokan vagyunk a vonaton, és előfordul, hogy az itt felszálló már a harmadik szerelvényre próbálkozik feljutni. Idegesek, és benyomakodnak, könyvvel, laptoppal a kezükben, iPoddal a fülükben.

5. Putney Bridge: ők egy érdekes bagázs. Vannak reggelek hogy szerintem mindegyik egyszerre indul el otthonról és rögtön az első vonattal el is akar indulni, de van úgy, hogy látszólag mindenki otthon maradt. Megjelennek a 'dizájner' ruhák, a nők úgy néznek ki néha, mintha épp akkor lépek volna ki a Harvey Nichols kirakatfotózásáról, csepeg róluk a smink és kopott körömlakkjukkal rögtön piszkálni kezdik a már megkopott, le legújabb kiadású iPodot. Itt kell leszállni ha a Fulham Football Clubhoz igyekszünk.

6. Parsons Green: Nem sokan szállnak itt fel, de akik igen, azok garantáltan fel fognak szállni, ha van hely, ha nincs. Nyáron elegáns, legújabb divatnak megfelelő irodai ruhák, bőr laptop táskák, férfiaknak elegáns nyári öltöny, nőknek vastag talpú, irdatlan magas sarkú szandál. Marc Jacobs, Prada és hasonló táskájukat vállukon lazán átvetve lóbálják és az ingyenes reggeli újságot nyolcadokba hajtva olvassák.



A bal oldalon látható fehér házat az elmúlt 6 évben építették.

 7. Fulham Broadway: a Chelsea Football Club otthona, én az itt felszállókat csak harcosoknak hívom. Ők akkor is felszállnak, ha Parsons Green-nél is már legalább öten a peronon maradtak. Egy fulhami a legtömöttebb metróra is felszáll a reggeli kávéjával, és lehelli be a körülötte nyomorgók arcát az ő Vanilla Latte-jével. Itt a sminkek visszafogottabbak, de szerintem Fulhamben nem laknak olyanok akinek az egy napi ruházata ne haladná meg legalább a 120ezer forintot (nyáron). Ők az ingyenes reggeli újságot csak megszokásből veszik el, és hogy addig is tudjanak mit kezdeni magukkal, amig nem érkezik be a szerelvény (minden negyedik percben). Drága táskájuk cipzárját sosem húzzák be, azok tartalma bárki számára látható és elérhető. Nekik így jobb is, egy pillantással tudják ellenőrizni, hogy a kis átlátszó plasztik dobozba csomagolt überegészséges, saját kezűleg összeállított ebédjüket betették-e, vagy otthon maradt-e az éppen felújított, IDEAL HOME-ban szerepelt konyhájuk pultján. Természetesen, így egyszerűbb előkapni a céges Blackberryt, a személyes iPodot, vagy iPhone-t is. A haja mindenkinek tökéletes, még bepasszírozódás után is.

8. West Brompton: az utolsó állomás a nagy átszállóközpont,  Earls Court előtt. Pár éve még egy jelentéktelen állomásnak mondtam volna, de 2007 őszén bekapcsolódott az újonnan megnyitott London Overground lüktetésébe (városon belüli vasúthálózat) és azóta szinte minden reggel van legalább 10, tömeg látványától sokkot kapott turista, aki a központba szeretne bejutni. Naná hogy náluk nagy bőröndök is vannak, és gondolom a harmadik tömött szerelvény után már ők is eléh dühösek ahhoz, hogy felnyomakodjanak (eddigre a soutfhieldsi utasok már próbálnak higanyként beleolvadni minden szabad négyzetmiliméterbe). Hazafelé menet szinte mindig van legalább egy, minimum öt főből álló olasz turistacsoport, amely itt eszmél fel hogy a hosszas tanakodás után rossz vonatra szálltak Earls Courton, és hangos mi cazzonek kozepette másznak át a tömegen az ajtó felé, de csak akkor amikor az már elkezd becsukódni.

Szóval, egy stationnek is száz a vége, én szeretem a District Line-t, mert természetes fényben utazok reggelente, esténként hazafele - főleg télen - leplezetlenül bámulok be a függönytelen ablakokon a megvilágított lakások nappalijába és szobáikba. Elképzelem milyen lehet a sínektől alig húsz méterre aludni, és néha ábrándozok hogy bárcsak én is abban a helyzetben lehetnék végre, hogy el kell döntsem hogy a sínektől húsz méterre válasszak egy kertes sorházrészt, vagy egy nyolcadik emeleti lakást szemétledobóval a közös nagy erkélyen. Akkor is szeretem, ha minden második reggel elkések, mert vagy valami jelzőlámpa romlott el, vagy falevél hullott a sínekre, vagy éppen csak a metróvezető elfelejtett dolgozni menni aznap reggel.



2005-ben kezdték el bevezetni az új, tágasabb és modernebb szerelvényeket

 Sok idő telt el azóta a bizonyos szeptemberi nap óta, amikor izzadt tenyeremet legyeztem a térképpel és izgalmamban rossz utcán indultam el az interjúmra. Örülök, hogy ide sodort az élet.