Megérkeztünk Húsvéti Szünetünkről

Megállapítást nyer, hogy hosszú utakhoz hozzá lehet szokni.

Hazafele 21-én délután háromkor indultunk (csak fél óra késéssel), és 27 fok volt. Aztán ültünk az autópályán a dugóban, és én a hajamat téptem mert nem volt internetem hogy másik útvonalat keressek. Mert én a 19.50-es vonat helyett a 17.50-essel akartam elmenni legkésőbb. Azért a 18.20-ra felengedtek minket. A Csalagút témája külön bejegyzést érdemel...
Brüsszelig mentünk (mármint a vonattal csak Calais-ig, onnan autópályán). Tudtátok hogy Brüsszelben mindenféle alagút-rendszer van? Az autópályáról 15 perc alatt átjutottunk a város másik felére, mert Robiéknál aludtunk egy nagyon pöpec karakteres brüsszeli lakásban hodályban. Éjfél körül már aludtunk is.
Reggel mosolyogva ébredtünk, el sem hittük hogy milyen jót aludtunk. A fehérre meszelt padlózatú parkolóházba visszasiettünk, és az 5 eurós éjszakai parkolási díj kifizetése után már pötyögtem is a GPS-be a magyarországi úticélunkat. Ekkor derült ki, hogy nem 6.45, hanem 7.45 van, vagyis nem 15, hanem 1 óra 15 perces csúszásban vagyunk.
Sitty-sutty és Németország következett. Ha a Bundesrepublik táblát nem is láttuk volna, akkor is tudtuk volna hogy hol vagyunk, mert az addigi gyorsnak számító 140-es tempó igencsak kevésnek bizonyult az ottani játékosok mellé. Természetesen a németek még mindig autópályát építenek. Javítgatnak, szélesítenek. Ha itt befejezték, ott folytatják. Ez volt összesen az ötödik utam kocsival 3 év alatt és még mindig nem értek a végére (elejére). Ami furcsa volt, hogy nem voltak kamionok az úton - ez azért volt jó, mert tényleg lehetett ütemesen haladni, és nem kellett kivárni amíg a 110-el haladó kamiont megelőzi a másik 115-el...
Az osztrák határhoz közeledve megejtettük rántotthusi-gulyásleves menüt, és sötétedésre már Bécsnél jártunk.

Elhatároztuk hogy nem autópályán, hanem az mellett megyünk el, csak hogy annyira 'jól' vannak kitáblázva az utak hogy gőzünk sincs hogy kapunk-e büntetést vagy sem... Mindenesetre érdekes volt, hogy Levél környékén amikor lehúztam az ablakot, akkor füstölt kolbász illatot éreztem. Amikor Veszprémvarsánynál engedtem be friss levegőt, 'sátorillat' jött be. Mire a Veszprém táblához értünk, a szemeim olyanok voltak mint egy kettévágott hamburgerzsemle, a derekamat nem éreztem és az ujjaim felpuffadtak. De a kocsiból kiszállva megéreztük a cholnoky-szagot, és hajnal egyre már mélyen aludtunk.

A visszafele útról majd máskor, bár azt sikerült gyorsabban megtenni. Az otthonlét fénypontja egyértelműen Lucához kapcsolódik. Aki berregésemre abbahagyta a sírást. Aki kettőt vigyorgott amikor cuppogtam neki. Aki a kis öklét belegyurmázta a gigámba (és egyszer a számba is...). Aki egyszer elaludt a vállamon.

Képek majd később, a laptopomat még mindig szerelik és nem tudom hova letölteni a fotóimat.