Izgalommal készültünk a vasárnap esti bulira, a londoni Scala-ba. A Republicot régen nem hallottam már, talán a legutolsó szám amit ismerek tőlük újdonságot az a Kék és Narancssárga, de reméltem hogy a régi slágerek is elhangzanak majd (különben nagyon sokba kerülne meghallgatni azt az egy számot amit ismerek...).
Időben érkeztünk, leparkoltunk (ingyen), sorban álltunk, mert naná hogy meghirdették hogy a koncert hétkor kezdődik, de igazándiból a kaput is csak 7.30-kor nyitották ki.
Betömzsögtünk, és a koncertterem táblát figyelmen hagyva egyenesen a Sweet Passion magyar cukrászda pultját rohamoztam meg, hogy a kinti fagyos várakozást enyhítsem egy ischlerrel meg túrókockával.
Miután lehiggadtam, már volt időm a többi koncertpajtást jobban megfigyelni. Jelen voltunk ugyebár mi, és még pár ember akit ismertünk. Aztán voltak még kamionsofőr kinézetű fiúk, borotvált fejű fiúk, magyar címerbe burkolózó fiúk, susogós macinaciban feszítő fiúk, abszolút rockerlányok és tűsarkúban ügyetlenül tipegő modern rockerlányok - hiába, sok olyan angliai magyar van aki úgy érzi hogy magyartársait überelni kénytelen (mint pl az a lány, aki kifizette a 25 fontos belépőt azért, hogy utána a büfében Aerosmith-t hallgasson iPodon és arra táncikáljon).
Lementünk az alsó szintre, vissza is jöttünk hamar, mert egy heringes konzervben több hely van mozogni mint ott volt. Ekkor találtam magam szembe az addig nem látott, 'my girlfriend is hungarian and she asked me to come' kategóriával. Két méteres pasi blokkol három négyzetméternyi helyet a bálnájának barátnőjének és annak barátnőjének. Kicsit unalmas volt meggyőzni hogy menjen már arrébb, de végül sikerült és a koncert már kezdődött is.
Első benyomás: Wow, Cipő ugyanúgy néz ki mint 1994-ben. A közönség megőrült. Mindenki ismerte a szövegeket, mindenki tudott egyszerre ugrálni, törzsrajongók Magyarországról ugráltak Cipő lábainál mi meg éreztük hogy nem volt hiba eljönni.
A hangzás kiváló volt, bár később kiderült, hogy a Scala mostani hangosítója nem is olyan rég még a Republic-al dolgozott együtt.
Gondolom nem én vagyok az egyetlen itteni magyar, aki réges régi gyerek- és falunapokról emlékszik a Republicra. Mégis ahogy a számomra ismert számok elindultak, olyan kellemes, otthoni érzés burkolt be, és néha úgy éreztem, lehetnék én a veszprémi egyetem aulájában is. Hamar előkerültek a magyar zászlók, sálak és mindenki egy kapott egy kis hazai falatot.
A manduláim továbbra is 'almának voltak öltözve' ezért nyakamon kis kendővel kezemben egy felmelegedett Smirnoff Ice-al tátikáztam egy ideig. Utána rájöttem hogy másnap sem leszek jobban úgyhogy nyugodtan énekelgethetek. Az eredmény: csupa-csupa homályos és rezgő videó felvétel.
Ha a Republic (meg mondjuk a Bikini) nem Magyarországon kezdi a pályafutását hanem mondjuk New Jerseyben, akkor biztos hogy felléptek volna a Band Aid-en is!
Tetszett, amikor hegedű kíséretével elénekeltük az Érik a szőlőt. Tetszett, amikor a 67-es Útont elénekeltük zenekari kisérlettel, és Cipő is néha szállt csak be. Tetszett, hogy 20. Szülinapjuk ünneplésére egy tortát kaptak, de nem tetszett hogy a felkonferáló srácot nem is hallottuk, mert olyan volt mint egy nyuszi az autópálya szélén.
Nem tetszett, hogy a büfék előtt a sör patakokban folyott. Nem tetszett, hogy a Republicot Hungarikumként kellett emlegetni. Nem tetszett, hogy a zenekart asszociálni kellett volna (néhány rajongó szerint) a Jobbikkal.
Könyörgök, a zenét hagyjuk már meg annak ami.
Egy zenész zenész és nem politikus!
A koncert után még maradtunk egy kicsit, megrohamoztuk a Toldi Catering pultját, ahol nagyon finom tarhonyát kaptunk pökivel meg savsággal (kenyeret köszi, de nem kérünk), még bevásároltam Linzert meg Ischlereket és kicsivel éjfél után már haza is értünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése