Mielőtt Angliába jöttem, szinte minden nap mentünk strandra, emlékszem hogy mezítláb vezetett, mert úgy jobban érezte a pedált friss jogsival. Vihogva vallottuk be egymásnak hogy mindketten hatalmas Szandi rajongók voltunk kiskorunkban és ’suttogva’ énekeltük (majdnem) szórol szóra a Tinédzser L’amourt.
Mindenki ismeri, az is aki nem vallja be... |
Nem állítom hogy mindig tökéletes barátnő voltam, sőt – csináltam nagyon sok olyan baromságot amiért mai szemmel nézve el sem tudom képzelni hogy miért tettem, és bár megbeszéltük a dolgokat, a mai napig szégyellem magam értük. Ennek ellenére amikor kijövetelem előtt nem sokkal összejött egy sráccal, nagyon örültem nekik.
Csakhogy az én elköltözésem okozta távolság, az akkori internethiány, neki a srác és az egyetem éket vert közénk. Aztán az ék szakadékká mélyült, és most meg már úgy érzem hogy legalább egy óceán választ el minket.
A kapcsolat, mondhatni megszakadt és most hogy névnapjára írtam neki egy üzenetet, kurta-furcsa válasz érkezett (férjhez megy, de nem a fentebb említett férfipéldányhoz). És nekem ezen a három és fél soron jár az eszem tegnap este óta. Hogy miért ’csak’ annyi. Érzem, hogy nem akar már velem pacsizni (Szandit énekelni meg pláne), de nem tudom hogy miért? Tisztában vagyok vele, hogy ilyen távlatokból nagyon nehéz egy megszakadt barátságot újra összefűzni, de ugyanakkor úgy érzem hogy nagyon jó lenne.
Hiányzik.
Illetve, hiányzol. Nem tudom hogy olvasod-e a blogot, de ha mégis idetaláltál akkor legalább tudod, hogy miért írtam neked. Még ha nem is jön válasz a legutóbbi soraimra, akkor is gratulálok nektek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése