Még freemail-es emailcímem volt. Internetezni csak a suliban, meg pénzért a Kokóban lehett. Már tavasz óta ment a papírtologatás hogy mit hogyan lehetne, kellene. Gyűjtöttem a zsebpénzt, invesztáltam 9800 forintért egy Canon filmes fényképezőbe, Mamáéktól szülinapra kapott borítékot utazótáskába fektettem be és vártam hogy legyen valami.
Azt hiszem talán Júniusban érkezett egy email, hogy van fogadó család. Igaz nem kislányok hanem egy 8 éves fiú, de a vallás nem számít, van kutya, macska és kert is - jó lesz ez. A térképet naponta böngésztem, volt egy CD-Rom amit miután a számítógép 15 alatt felállt már be is izzítottam, és ezzel a programmal agyonösszevissza tudtam nézni hogy hova is megyek majd.
Közben pergett a nyár, én éjszakánként tökéletesre fejlesztettem a wc papír és fodrocska tészta töltését a teszkóban, új embereket ismertem meg, barátnőmnek addigra jogsija volt így sokszor mentünk le Csopakra úszni egyet mielőtt én felvettem volna az éjszakás műszakot.
Megvettem a buszjegyet is, 26 év alattiaknak extra kedvezménnyel. Azt hiszem a jegy tízezer valamennyi volt, egy útra.
Az utazás előtti napon sírógörcs tört rám, hirtelen úgy betojtam mintha háborúba mennék fegyver nélkül. A negatív ismerős ismerősének ismerősétől hallott tapasztalatok, a saját utazási pánikom egyszerre tetőzött és Anya aggódva suttogta hogy 'ha nem akarsz, akkor ne menj'.
Végül eltelt az utolsó éjszaka is valahogy, és 2002 augusztus 24-én, a Duna azévi áradásának levonulása után alig pár nappal elindultunk Győrbe, hogy felszálljak az Eurolines londoni járatára.
Ahogy tapasztalatlan utazótól az elvárható, három utazótáska (mert nekem azt mondták hogy minden drága, úgyhogy nagyjából az összes ruhámat bepakoltam plusz kispárna), egy Nagy Britannia Autóstérkép (mert elviekben vezetni is fogok ugyebár), 5 ezer forinttal feltöltött Dominó Alcatel telefon, de sem fogkefe, sem fogkrém nem.
Családdal izgatott ideges de könnyes búcsúzkodás, az első dolog amire rájöttem hogy utálok elköszöngetni. Személyesen és telefonon is. A busz ajtaja halk cisszenéssel becsukódott, a nyakamat tekergetve még integettem a delegációmnak, aztán kigurultunk a győri buszpályaudvarról és az addigi életem kilátásainak hátat fordítva elindultunk az osztrák határ felé a ragyogó naplementébe.
Az utazás nagy része éjszaka történt, de azért egyszer valahol Németországban megállítottak minket a német rendőrök, rajtaütés szerű ellenőrzés, passport, idenézz Wiedersehen (anyád, éppen elaludtam derékszögben).
Hajnalra értünk Aachenbe. Eddigre már levágtam hogy Aachen valami nagy dolog lehet, számomra csak egy benzinkút volt nagyon drága dolgokkal, de azért mindent megnéztem, ki tudja hogy mikor látok hasonló boltot legközelebb. Iszkiri vissza a buszra, nehogy itt hagyjanak, és megkezdtem az üres tekintettel előre bámulás művészetének folytatását. Aachen egyébként a Német-Belga határon fekszik, és Magyarország-Anglia autóstávban a mérföldkő, mert innentől számolva már csak három ország és ott vagyunk a kikötőben Anglia felé.
Leuven, Liége, Gent, Brüsszel. Városok, amiket a térképről ismertem csupán (meg Leuven-t a Stella Artois címkéjéről). 36-os filmtekercsem kockáit gondosan beosztva lőttem pár fotót a Brüsszeli buszpályaudvarról, és ahogy mentünk ki az Orbital-ra (Brüsszel körgyűrűje), olyan mérhetetlen izgalom tört rám hogy legszívesebben tettem volna a gázpedálra egy téglát. Vagy százszor elővettem a meghívólevelet (a család levele a határőröknek hogy ők engem tényleg aupairnek hívnak), a bemutatkozó levelüket (hogy melyik mit csinál), a fotójukat (szeretnek sátrazni), és nézegettem a 200 fontot amire oly sokáig gyűjtöttem.
A táj teljesen más volt mint amihez én a Bakonyban és környékén hozzászoktam. Manikűrözött mezők, katonás sorrendben váltakozó zöld növények, sárga növények és már learatott tarlók, fehér tehenek, nyers tégla épületek és a külvárosokban függöny nélkül tátongó ablakok. Calaisbe érve a busszal egy hatalmas hajó gyomrába mentünk, sofőrjeink aprólékosan elmagyarázták, hogy értéket ne hagyjunk a buszban, jegyezzük meg hogy milyen színű emeleten van a busz (merthogy több szint is van!) és hogy melyik kapuhoz vagyunk legközelebb.
Ha Aachennél még azt hittem hogy meg tudom oldani fogkefe és fogkrém nélkül akkor itt már egyenesen szenvedtem. A 13 emeletes hajó összes wc-je női kollégista mosdóvá változott, levetkőzés, hónaljmosás, mosakodás, fogmosás, újrasminkelés, felöltözés, kész. Én meg csak álltam és bámultam hogy nekem ezt senki nem mondta, és rohadtul szégyelltem magam hogy ez az alapvető higiéniás dolog nekem nem jutott eszembe. Soha nem voltam még ilyen messze, sosem gondoltam volna hogy ennyire kényelmetlen lesz fogkefe nélkül.
A 90 perces út utolsó fél órája idegőrlő volt. Láttuk a doveri fehér sziklákat, amik már messziről is nagyon nagynak tűntek, a Westel őrülten üdvözölni kezdett Nagy Britanniában, és végre jelzett a bemondó hogy mindenki fáradjon vissza a járművéhez. Én egy nálamnál még jobban elveszett nénivel voltam párban (Győrben mellé ültem le), ő a fiához és a menyéhez jött látogatóba, és ketten nagyon szépen néztünk ki egymás mellett, amikor én valami táblát kiokoskodtam, ő egyből félinfarktust kapott hogy mi van ha az nem is úgy van, és bentragadunk itt a hajón, és nem érjük el a buszt és visszaküldenek minket és a franciák nem engednek be és csak itt fogunk hajózni oda-vissza amíg a fia nem jön érte. Megtaláltuk a buszt.
Az utastársak némelyikének izgalom, másoknak félelem, de volt akinek rettegés ült ki az arcára. Nekem addig meg sem fordult a fejemben, hogy az angolok visszautasítják a belépési kérelmemet. A busz szépen beparkolt egy épület elé, a sofőrök leszállítottak mindenkit és mondták hogy a másik oldalon várnak ránk, de ha látjuk hogy valakit nem engednek be vagy elvisznek kikérdezni akkor szóljunk, mert akkor nem várnak feleslegesen. Köszi.
Kígyózó sorok, kezemben szorongatom az otthonról hozott papírjaimat és az angol Belügyminisztérium 'leszállókártyáját' (landing card), amit minden nem EUs emberkének ki kellett tölteni. Ez nagyjából annyi hogy tudni akarják hogy a beérkező külföldi hova megy, mennyi időre és ott mit csinál.
70 éves barátnőm hatására itt már totál pánikban voltam, belőlem is kijött a sok 'mi van ha', és mire sorra kerültem már az ájulás szélén álltam. Előttem a pultoknál sorra hangoztak el a diák-vagyok-nyelvet-tanulni-jöttem-nézze-itt-a-papírom és hasonló féligazságok, a határőrnek joga volt tudni hogy kinél mennyi pénz van, volt akinek kiforgatták a pénztárcáját, szóval bennem volt a cidri rendesen. Erre mi történik?! Mosolyog rám az őr, megkérdezi hogy jól utaztam-e (bár válaszolni csak annyit tudtam hogy aha, jesz), megnézi a papírjaimat, bólint az angol nyelvű meghívómra, elkéri az útlevelemet, belecsattint egy plecsnit hogy attól a pillanattól kezdve két éven át au pair vízummal rendelkezem, majd üdvözöl az országban és további jó utat kíván. (A buszra egyébként mindenki visszaszállt, az öt buszos utamon csupán egyszer fordult elő hogy valakit kitettek.)
Az érettségi bizonyítvány kiosztásakor nem voltam magamra ennyire büszke.
A kikötő területéről kiérve jött az első körforgalom, amibe már balról hajtott be a busz, és onnantól Londonig síri csend volt a buszon. Nem is igazán volt látnivaló, csak azt figyeltem meg, hogy mi magyarok mit össze fikázzuk az autópályáink minőségét miközben a londoni körgyűrű, a 188 kilométeres M25 valójában végig tüpp-tüpp-tüpp-tüpp-tüpp. Vártam, vártam a London táblát, tudjátok mint otthon van az 'Üdvözöljük Veszprémben, Wilkommen, Welcome, Bienvenuti, Bonjour' és akkor a testvérvárosok, stb. Nna, London nem üdvözölt senkit, nem volt testvérvárosi felsorolás sem, London az egyszercsak ott volt előttünk. Nem tetszett. Másfél napja mást sem láttam csak suhanó mezőket, teheneket, lengedező, aratásra váró búzatáblákat, az első double decker szinte félelmet keltett bennem. Az utcákon szemét hömpölygött, és mindenféle emberek lökdösték egymást a keskeny járdákon.
Baromira boldog voltam hogy én nem Londonba kerülök, hanem East Sussexbe. Padtársam, a néni, miután összeraktuk neki a fia által hazapostázott nokia telefont (amit ő otthon nem mert összerakni, nehogy eltörje...), már két kézzel markolta az ülést maga előtt, a háta hozzá sem ért a támlához az izgatottságtól. Ahogy a busz bekanyarodott a Victoria pályaudvarra én egyre idegesebb lettem. Újra előtört a pánik, leginkább attól tartottam hogy nem találom meg a családot, vagy kiderül hogy hazugság az egész. Habár lett volna kit felhívnom, egyik sem volt olyan pozícióban hogy két órán belül összeszedjen a pályaudvarról. Rögtön megbántam a három utazótáskát, egyet is alig bírtam el, nemhogy mindet! Nekem tartott a legtovább lekecmeregni a buszról, 70 éves barátőmet még láttam ahogy tobzódik fia szeretetében és nem bír kimászni az öleléséből. Sajnálom, a nevére már nem emlékszem (talán Erzsi, vagy Mari vagy Gizi...?), de remélem hogy jól sikerült az utazása.
Az ölelkező tömeg elkopása után megláttam őket. Pont akkor amikor kezdtem volna kétségbeesni. Ott álltak hárman, ráncolt tekintettel, ugyanolyan zavarban mint én. Odaléptem hozzájuk köszönni, és volt húúú meg haaaa meg mosoly, meg how was your journey (hogy kell angolul mondani hogy ADJATOK EGY FOGKEFÉT?!), a pasi mutogatta az ő papírjukat, kiderült hogy az ügynökség az én érettségi tablóképemet küldték el, amin rövid szőke hajam volt és én meg odaálltam eléjük félhosszú vörösesbarnával. Ezért nem találtuk egymást előbb.
Kicipeltük a kocsihoz a táskáimat, az anyuka meg is jegyezte hogy mindig ilyen sok holmival utazok-e, de erre megint csak beszari módon nem tudtam mit válaszolni. Egy S6-os Audiba pattantunk be, kék kocsihoz kék bőr belső, ülések közepén kék hasított bőr betét hogy ne csúszkáljunk, és az apuka lelkesen körbevezetett London belvárosában, szóval elmondhatom hogy érkezés után fél órával én már láttam a Westminster Apátságot, a Big Bent a Parlamenttel, a London Eyet, a Downing Street-et, a Trafalgar Square-t, és London egy sokkal, de sokkal vonzóbb részletét mint a buszról pár órával korábban.
Újabb másfél óra után egy pub előtt álltunk meg, hogy megvacsorázzunk, és a mai napig emlékszem hogy Chicken arrabiata-t ettem, vagyis csípős csirkés tésztát. Nem is volt annyira csípős, de a meleg étel nagyon jól esett, főleg mert addigra már 31 órája voltam úton. Nagyon kedvesek voltak velem, a kissrác is érdeklődő volt, de nem mertem elővenni a telefonomat sms-t írni az otthoniaknak, mert megegyeztünk hogy csak akkor írok amikor megérkeztem, és a saját szobámat még nem is láttam. Mondjuk a pub tetszett, de mégsem írhattam haza hogy 'kocsmázunk. minden szuper'.
Az állam majdnem kiszakadt a helyéről döbbenetemben, amikor végre a ház elé kanyarodtunk. Valamit magyaráztak, hogy a ház egy régi nyúlfarm helyére épült, de amikor elém tárult a látvány azt hittem félreértettem, mert bizony előttem egy félig összeesett ház volt.
Gondolatok cikáztak át az agyamon, hogyan mondom meg az otthoniaknak hogy itt vagyok 33 órányi utazás után és most derül ki egy S6-os Audiban ülve hogy engem átvágtak, a három táskámból azt sem tudom melyiket ragadjam meg a meneküléshez, és hogy itt a vak sötétben (az angol falukat nem mindig látják el közvilágítással, vagy éppen járdával) hogyan, merre induljak egy olyan nyelvtudással ami kiterjed a Me and my family és az I have a dog and a cat tételekre, amiknél tovább nagyon sosem jutottunk angolórán?
Ne ítélj elsőre. Ez is egy újonnan, saját bőrön tapasztalt dolog volt. Előtte klisének hangzott, de akkor ott rögtön megtanultam hogy nagyon is igaz. A kocsi ugyanis azért lassított hogy koccanás mentesen be tudjon parkolni a ház elé. Amiről később kiderült, hogy az építkezési vállalkozó aki az 5 házból álló utcát felépítette, járt Magyarországon, és nagyon tetszettek neki Érden a házak. A hatodik házhelyet a nyúlfarm tulajdonosa még nem adta el, ezért az megmaradt. A ház az angol igényeknek megfelelően mindenhol padlószőnyeges volt (a konyhát kivéve), modern, ízléses bútorok, két színben passzoló barátságos cica, két színben passzoló életvidám fekete labrador, fürdőszoba amin csak a kissráccal kellett osztoznom (szintén padlószőnyeges!), a szobámban egy óriási ágy terpeszkedett kék-fehér virágmintás Laura Ashley ágyneművel...
Szóval 2002 Augusztus 25-én este megérkeztem egy dél angliai pici falunak tágas házába, amit Magyarország ihletett.
Ennek a napnak ma van 10 éve.
2012. augusztus 25., szombat
2012. augusztus 20., hétfő
Goldenblog 2012
Egyszer, nagyon régen (tök véletlenül emlékszem egészen pontosan hogy 2010-ben) az utolsó napon amikor még lehetett, ez a blog elindult a Goldenblog versenyen.
Akkor a Mucifoci a top 50-ben végzett, tavaly szerintem az első százat sem sikerült megközelítenem, úgyhogy idén a szavazás első napján eufóriáról számolhatok be, hogy a Top 10 peremét kapirgálom.
Több kategóriában indulhatnak blogok mint valaha, és bár én nem az Egyéb-be jelentkeztem, mégis oda osztottak be. Ebben a csoportban nincs hivatalos zsűri, itt csak a publikum dönt és bár jelenlegi adatok szerint esélyem sincs a Top 2-be kerüléshez, mégis jó érzés hogy már most annyi szavazatot, klikket és bizalmat kaptam hogy én birtoklom az eddigi összes leadott voks 0,8%-át (az egyéb kategóriában)
Kicsit sajnálom, hogy az Egyéb kategóriába osztanak be minden, máshova nem sorolható profi blogot is, szerintem akinek már könyve van, meg 3500+ rendszeres olvasója, az igazán nem igazán szorul hasonló megmérettetésre, de talán a 2013-as listázás másképp alakul majd.
Köszönöm mindenkinek az eddigi lelkesedést - nagyon jólesik, de természetesen akinek módjában áll az szavazzon még Mucifocira!
Nem Art Decor egyelőre nincs a 10-ben, de még nincs veszve semmi. Izgi.
Akkor a Mucifoci a top 50-ben végzett, tavaly szerintem az első százat sem sikerült megközelítenem, úgyhogy idén a szavazás első napján eufóriáról számolhatok be, hogy a Top 10 peremét kapirgálom.
Több kategóriában indulhatnak blogok mint valaha, és bár én nem az Egyéb-be jelentkeztem, mégis oda osztottak be. Ebben a csoportban nincs hivatalos zsűri, itt csak a publikum dönt és bár jelenlegi adatok szerint esélyem sincs a Top 2-be kerüléshez, mégis jó érzés hogy már most annyi szavazatot, klikket és bizalmat kaptam hogy én birtoklom az eddigi összes leadott voks 0,8%-át (az egyéb kategóriában)
Kicsit sajnálom, hogy az Egyéb kategóriába osztanak be minden, máshova nem sorolható profi blogot is, szerintem akinek már könyve van, meg 3500+ rendszeres olvasója, az igazán nem igazán szorul hasonló megmérettetésre, de talán a 2013-as listázás másképp alakul majd.
Köszönöm mindenkinek az eddigi lelkesedést - nagyon jólesik, de természetesen akinek módjában áll az szavazzon még Mucifocira!
Nem Art Decor egyelőre nincs a 10-ben, de még nincs veszve semmi. Izgi.
2012. május 14., hétfő
A Királynő Bugyija Magyar Kézben
Szóval ma reggel olvasom a vicces hírt a Telegraph oldalán, hogy a Királynő bugyiját az eBayen elárverezik. Gondolván hogy ez valami humoros kínai bugyitolvaj lesz, mosolyogva merültem el a cikkben, erre nem kiderül hogy magyar vonatkozású az ügy?
A hír biztos megjelenik majd magyar oldalakon is (ha eddig még nem, mert 2010 decemberében egy másik újság már lehozta az infot), de a lényeg az hogy Erzsébet az 1968-as Chile-i kirándulásán hagyta a repülőgép fedélzetén az alsóneműjét. Arról nem szól a fáma hogy miként került le róla, de a pilóta barátjának, a Bicskéről származó Dobronyi (Döbrönyi?) Józsefnek adta.
Dobronyi nagyon 'szegény' családból származott, idejét szobrászkodással, utazgatással és nőcsábítással töltötte, majd Miamiban telepedett le. Az angol Wikipédia többek között csak művész, világutazó, borgyűjtő, élethabzsoló kúrfinak említi, de persze csak a legszebb értelemben véve beszél Hugh Hefner személyes barátjáról.
József gondosan őrizgette a királyi nacit (mert 2012-ben egy ekkora darabot mégsem nevezhetünk bugyinak), egészen a 2010-ben bekövetkezett haláláig. Akkor a családja megtalálta, és hamarosan úgy döntöttek, hogy pénzt csinálnak belőle. Még az év őszén egy aukciós ház nyilatkozott a megkeresésről, de megfelelő bizonyítékok hiányában valószínűleg nem lett semmi az egészből, így idén a család ismét (csak úgy, mint József birtokának elárverezésekor) az eBayhez fordult.
Az árverést vezető szerint ez egy különleges alkalom hogy az Angol Királynő uralkodásának jubileumi évfordulójára beszerezzük a saját királyi kollekciónk egy darabját. Az aukció négyezer dollárról indult, most éppen 5200 dollárnál áll. A lelkes vásárlóknak május 22-ig licitálhatnak, így a boldog nyertes a jubileumi hétvégére (június 2-5) már valószínűleg kézhez is kapja az értékes darabot.
A bugyi még csak hagyján. De a bácsinak a teljes amerikai neve:
A hír biztos megjelenik majd magyar oldalakon is (ha eddig még nem, mert 2010 decemberében egy másik újság már lehozta az infot), de a lényeg az hogy Erzsébet az 1968-as Chile-i kirándulásán hagyta a repülőgép fedélzetén az alsóneműjét. Arról nem szól a fáma hogy miként került le róla, de a pilóta barátjának, a Bicskéről származó Dobronyi (Döbrönyi?) Józsefnek adta.
Dobronyi nagyon 'szegény' családból származott, idejét szobrászkodással, utazgatással és nőcsábítással töltötte, majd Miamiban telepedett le. Az angol Wikipédia többek között csak művész, világutazó, borgyűjtő, élethabzsoló kúrfinak említi, de persze csak a legszebb értelemben véve beszél Hugh Hefner személyes barátjáról.
József gondosan őrizgette a királyi nacit (mert 2012-ben egy ekkora darabot mégsem nevezhetünk bugyinak), egészen a 2010-ben bekövetkezett haláláig. Akkor a családja megtalálta, és hamarosan úgy döntöttek, hogy pénzt csinálnak belőle. Még az év őszén egy aukciós ház nyilatkozott a megkeresésről, de megfelelő bizonyítékok hiányában valószínűleg nem lett semmi az egészből, így idén a család ismét (csak úgy, mint József birtokának elárverezésekor) az eBayhez fordult.
Az árverést vezető szerint ez egy különleges alkalom hogy az Angol Királynő uralkodásának jubileumi évfordulójára beszerezzük a saját királyi kollekciónk egy darabját. Az aukció négyezer dollárról indult, most éppen 5200 dollárnál áll. A lelkes vásárlóknak május 22-ig licitálhatnak, így a boldog nyertes a jubileumi hétvégére (június 2-5) már valószínűleg kézhez is kapja az értékes darabot.
A bugyi még csak hagyján. De a bácsinak a teljes amerikai neve:
Baron Joseph 'Sepy' de Bicskei DobronyiEngem a Degenere Bocsinkai Jónásra emléleztet... vagy a Döbrögire. Pedig, mint azt az internet elmondja, Sepy bácsi igazi pornórajongó sportember volt. Nem ugyanaz, mindenesetre irigylem az utazásait!
2012. március 27., kedd
Tündérhegyen
Hol volt, hol nem volt, valójában egészen pontosan tudom hogy hol volt. Sőt, meg is tudom mutatni hogy hol volt!
Nem az Óperenciás Tenger mögött, mert történetem főhősei szinte közöttünk élnek, nem pedig egy olyan helyen ahova három repülős átszállással sem lehet eljutni. Szóval, egy icipici falucskáról van szó, nem is olyan messze Londontól. Kis tavacskák nagy pontyokkal, keskeny patakok vízesésekkel, tágas tisztások illatozó nárciszokkal és persze erdők, rengeteg madárcsicsergéssel.
Ezen a helyen történt egyszer réges régen, hogy egy gonosz boszorkány házat varázsolt magának. Nem is akármilyet! Vörös téglát használt és fehér ablak-kereteket, tornyokat készített, nem is egyet hanem négyet! Mindig nagy vendégségre készült, de mivel mindenki utálta, soha senki sem ment az ő puccos házába.
Gondolkodott sokat, mit tehetne máshogy? Hiszen csak esznek békát is mások! Fortyogott magában az öreg boszorka, de hiába, továbbra is mindenki utálta.
Nézte őt a falu tündére, nem lesz ez így jó kéremszépen! Szép szóra nem hallgatott a banya, ezért néha néha előbukkant egy-egy fa, vagy virág. Azt remélte a tündér, ezeket ha a boszi meglátja, egykettőre boldogabb lesz általa. Az öreglány azonban csak puffogott és ilyenkor mindig egy újabb nárciszt kapott.
Sok sok év eltelt, és a boszorkány egyre mogorvább lett, mire a tündér megelégelte mindezt. Egy kora tavaszi délután emberi alakot öltött és a kőlépcsőn duzzogó boszira köszöntött.
- Hát te meg miért duzzogsz már megint, Boszi?
- Nem duzzogok! És nem is vagyok Boszi!
- Miért, rossz helyre jöttem? - kérdezte a tündér, de a szeme mosolygott, csak a szája nem még -
Nem te volnál Borzasztó Piroska, a Piros Palota Asszonya?
- De igen, az az én nevem. És ki vagy Te, hogy csak így idegyere?
- Pündi vagyok, de ez most nem fontos. Csak gyorsan valamit mondani akarok. Öreg vagy, ronda és
ráncos, és ha nem vigyázol, akkor még a fogad is kijáratos lesz a szádból! - boszorkányunk szája a
dühtől remegni kezdett és felháborodottan felállni kezdett, de Pündi nem engedte szóhoz jutni - itt
sopánkodsz hogy a kutya se néz rád, de te megeszed az összes békát! Szégyelld magad hogy
pusztítod az élővilágot! Ha nem értékeled a virágokat és a fákat, nem vagy méltó semmilyen
szépre. Minden gonoszságod és minden hibád egy újabb szúrós bokrot teremt majd, a lábammal
egyet kell dobbantanom csak. Így nézz a jövő elébe!
- Hát persze! Hiszem ha látom! - gúnyolodott a boszorkány, de Pündi legkisebb lábdobbantására is
előugrott egy tenyérnyi szúrós valami.
A vén banya visszament a házba, és púpos hátát sokáig senki sem látta. Pündi hetente elment hozzá és megmutatta neki, hány szúrós izé nőtt miatta ki. BP hamarosan belátta, hogy ha így megy tovább, az egész birtoka bánja. Meghívta hát a falut egy dínom-dánomra, állítólag két napig is eltartott a boszi mulatsága. Attól kezdve a Piros Palota köré egyre több nyuszi érkezett, meg mókus, és az épülettől balra még egy kis vízesés is kialakult. Borzasztó Piroskát már senki sem utálta, de a biztonság kedvéért Pündi jó néhányszor megdorgálta. Sok volt a vendég, szerettek ott lenni, néha újabb házakat is kellett építeni.
Teltek a telek, múltak a nyarak, a boszi végül végleg az ágyban maradt. A mese itt akár véget is érhetne, de a szép dolgok sosem vesznek csak úgy el.
Ma is létezik ez a hely, én biztatlak hogy járj utána. Tudni fogod hogy mikor értél oda, hiszen csupán egy toronnyal ugyan, de ma is áll a ház, és ha figyelsz, akkor megtalálod Pündi lábnyomát. A szamárkóró levelei- mert hogy így hívják azt a szúrós növényt - néhol még most is ott lapulnak az egyik domboldalon.
A fák ma már majdnem az égig érnek, de hagyjad hogy a madarak csicsergése vezéreljen téged. Látni fogod a puha mohát ahol a tündér oly sokszor üldögélt, és ha tavasszal érkezel, akkor a nárciszokkal borított völgyeket is megnézheted!
Nem az Óperenciás Tenger mögött, mert történetem főhősei szinte közöttünk élnek, nem pedig egy olyan helyen ahova három repülős átszállással sem lehet eljutni. Szóval, egy icipici falucskáról van szó, nem is olyan messze Londontól. Kis tavacskák nagy pontyokkal, keskeny patakok vízesésekkel, tágas tisztások illatozó nárciszokkal és persze erdők, rengeteg madárcsicsergéssel.
Ezen a helyen történt egyszer réges régen, hogy egy gonosz boszorkány házat varázsolt magának. Nem is akármilyet! Vörös téglát használt és fehér ablak-kereteket, tornyokat készített, nem is egyet hanem négyet! Mindig nagy vendégségre készült, de mivel mindenki utálta, soha senki sem ment az ő puccos házába.
Gondolkodott sokat, mit tehetne máshogy? Hiszen csak esznek békát is mások! Fortyogott magában az öreg boszorka, de hiába, továbbra is mindenki utálta.
Nézte őt a falu tündére, nem lesz ez így jó kéremszépen! Szép szóra nem hallgatott a banya, ezért néha néha előbukkant egy-egy fa, vagy virág. Azt remélte a tündér, ezeket ha a boszi meglátja, egykettőre boldogabb lesz általa. Az öreglány azonban csak puffogott és ilyenkor mindig egy újabb nárciszt kapott.
Sok sok év eltelt, és a boszorkány egyre mogorvább lett, mire a tündér megelégelte mindezt. Egy kora tavaszi délután emberi alakot öltött és a kőlépcsőn duzzogó boszira köszöntött.
- Hát te meg miért duzzogsz már megint, Boszi?
- Nem duzzogok! És nem is vagyok Boszi!
- Miért, rossz helyre jöttem? - kérdezte a tündér, de a szeme mosolygott, csak a szája nem még -
Nem te volnál Borzasztó Piroska, a Piros Palota Asszonya?
- De igen, az az én nevem. És ki vagy Te, hogy csak így idegyere?
- Pündi vagyok, de ez most nem fontos. Csak gyorsan valamit mondani akarok. Öreg vagy, ronda és
ráncos, és ha nem vigyázol, akkor még a fogad is kijáratos lesz a szádból! - boszorkányunk szája a
dühtől remegni kezdett és felháborodottan felállni kezdett, de Pündi nem engedte szóhoz jutni - itt
sopánkodsz hogy a kutya se néz rád, de te megeszed az összes békát! Szégyelld magad hogy
pusztítod az élővilágot! Ha nem értékeled a virágokat és a fákat, nem vagy méltó semmilyen
szépre. Minden gonoszságod és minden hibád egy újabb szúrós bokrot teremt majd, a lábammal
egyet kell dobbantanom csak. Így nézz a jövő elébe!
- Hát persze! Hiszem ha látom! - gúnyolodott a boszorkány, de Pündi legkisebb lábdobbantására is
előugrott egy tenyérnyi szúrós valami.
A vén banya visszament a házba, és púpos hátát sokáig senki sem látta. Pündi hetente elment hozzá és megmutatta neki, hány szúrós izé nőtt miatta ki. BP hamarosan belátta, hogy ha így megy tovább, az egész birtoka bánja. Meghívta hát a falut egy dínom-dánomra, állítólag két napig is eltartott a boszi mulatsága. Attól kezdve a Piros Palota köré egyre több nyuszi érkezett, meg mókus, és az épülettől balra még egy kis vízesés is kialakult. Borzasztó Piroskát már senki sem utálta, de a biztonság kedvéért Pündi jó néhányszor megdorgálta. Sok volt a vendég, szerettek ott lenni, néha újabb házakat is kellett építeni.
Teltek a telek, múltak a nyarak, a boszi végül végleg az ágyban maradt. A mese itt akár véget is érhetne, de a szép dolgok sosem vesznek csak úgy el.
Ma is létezik ez a hely, én biztatlak hogy járj utána. Tudni fogod hogy mikor értél oda, hiszen csupán egy toronnyal ugyan, de ma is áll a ház, és ha figyelsz, akkor megtalálod Pündi lábnyomát. A szamárkóró levelei- mert hogy így hívják azt a szúrós növényt - néhol még most is ott lapulnak az egyik domboldalon.
A fák ma már majdnem az égig érnek, de hagyjad hogy a madarak csicsergése vezéreljen téged. Látni fogod a puha mohát ahol a tündér oly sokszor üldögélt, és ha tavasszal érkezel, akkor a nárciszokkal borított völgyeket is megnézheted!
2012. február 16., csütörtök
Téli Séta Wimbledon Eldugott Zugaiban
Mivel vasárnap még mindig volt egy kis hó, de már nem volt annyira hideg, kihasználtuk a szinte tavaszias 0 fokot és elsétáltunk a Cannizaro Parkba, Wimbledonba. Körülbelül egy órát sétáltunk odáig, aztán a parkban is kolbászoltunk egy kicsit, majd visszafele a teniszklubot útba ejtve jöttünk. A Cannizaro Parkban találtunk a hóban hóvirágot, a teniszklub körül pedig a Buddhapadipa Buddha templomot. Még sosem jártunk ebben az utcában és most sem terveztük, egyszercsak odakeveredtünk. A kert nagyon csendes volt, de látszott hogy sok ember jár oda meditálni. A hó ellenére is illatos füstölők szegélyezték a járdákat, sőt, a templom teraszán még egy hógolyóba is tűztek párat, amitől az szép rózsaszín lett!
A bejárat előtt lét tigris (?) szobra őrködött, ezek száját aprópénzzel tömték teli az arra járók. Fogalmam sincs róla hogy mi célt szolgál (valaki esetleg tudja?), de jó európai módon mi is tettünk bele pénzt, és kívántunk valamit. Abból indultam ki hogy Tájföldön biztos nincsenek kutak vagy szökőkutak amit a turisták kívánságközpontnak használhatnának.
A díszes épületbe nem mentem be. Egyrészt mert a cipőjét mindenki az ajtó előtt hagyta, másrészt meg nem akartam megzavarni a nyugalmukat. Az üvegajtón azért benéztem, nagyon szép díszes és színes volt minden, de az épületnek nagyon kis részét foglalta el ez a rész. Gondolom a hátsó szobák más célt szolgálnak.
A kertben volt egy félig befagyott csónakázó tó, egy kis patak, számtalan pad, és mindenfele kis apró - nekem kegytárgyaknak tűnő - dolgok, néhol készpénzzel körberakva. Jutott hely még bölcsesség tábláknak is.
A bejárat előtt lét tigris (?) szobra őrködött, ezek száját aprópénzzel tömték teli az arra járók. Fogalmam sincs róla hogy mi célt szolgál (valaki esetleg tudja?), de jó európai módon mi is tettünk bele pénzt, és kívántunk valamit. Abból indultam ki hogy Tájföldön biztos nincsenek kutak vagy szökőkutak amit a turisták kívánságközpontnak használhatnának.
A díszes épületbe nem mentem be. Egyrészt mert a cipőjét mindenki az ajtó előtt hagyta, másrészt meg nem akartam megzavarni a nyugalmukat. Az üvegajtón azért benéztem, nagyon szép díszes és színes volt minden, de az épületnek nagyon kis részét foglalta el ez a rész. Gondolom a hátsó szobák más célt szolgálnak.
A kertben volt egy félig befagyott csónakázó tó, egy kis patak, számtalan pad, és mindenfele kis apró - nekem kegytárgyaknak tűnő - dolgok, néhol készpénzzel körberakva. Jutott hely még bölcsesség tábláknak is.
 |
| Pénteki hó maradványa |
 |
| Cannizaro Park |
 |
| Buddhapadipa Templom |
 |
| A Bölcsesség meditációból fakad, Meditáció nélkül a Bölcsesség elkopik. Ismerve a fejlődés és hanyatlás két útját, Úgy kell irányítani magunkat hogy a Bölcsesség növekedhessen |
2012. február 12., vasárnap
Breaking News - A Szerki ajánlja a cikkemet (A Népszabadság Online hasábjain...)
Wow. Dupla Wow.
Elég kicsi a laptopom úgyhogy nem sok fért bele a képbe, de a lényeg ott van, másodikként ajánlja a szerkesztő a Nem Art Decorban megjelent lakásos cikket. Hacsak nem úgy veszem hogy három kitett dologból a középső van a legkiemeltebb helyen... :P
A biztonság kedvéért ezt a bejegyzést nem csak a Nemartdecorral, hanem Hírességgel is címkéztem... Haha.
(Ennek ellenére sajnálom Whitney Houstont, sokkal jobban mint az Amy Winehouse-t, de én most akkor is boldog vagyok!)
Elég kicsi a laptopom úgyhogy nem sok fért bele a képbe, de a lényeg ott van, másodikként ajánlja a szerkesztő a Nem Art Decorban megjelent lakásos cikket. Hacsak nem úgy veszem hogy három kitett dologból a középső van a legkiemeltebb helyen... :P
A biztonság kedvéért ezt a bejegyzést nem csak a Nemartdecorral, hanem Hírességgel is címkéztem... Haha.
(Ennek ellenére sajnálom Whitney Houstont, sokkal jobban mint az Amy Winehouse-t, de én most akkor is boldog vagyok!)
2012. február 5., vasárnap
Hóhelyzet a Brit Fővárosban
Annyira nem vészes a helyzet, folyamatosan olvad (ahogy errefelé ez szokása a hónak), már nem esik, úgyhogy a holnapra lefagyó latyakon kívűl más problémáink nem lesznek valószínűleg.
Íme pár kép a ma délelőtti sétáról:
 |
| Februári hó ide vagy oda, a nárciszok szezonja beindult |
 |
| Life's a Beach! Első alkotásom egy pálmafát és napozószéket ábrázol, természetesen tengerparton |
 |
| Wimbledon Park 2012 Február 5 |
 |
| Hó Shrek |
 |
| Éppen keményen dolgozok egy hókapusemberen, de senki nem mondta hogy a vizes hó ilyen nehéz lesz |
 |
| Úgyhogy inkább lett belőle Snotel, azaz Hótel, vagyis hóból készült fotel |
 |
| Legalább a kapura jó volt a kilátás |
 |
| Tomi is letesztelte |
 |
| Szerintem kifejezetten kényelmes, ámbár kicsit hűvös |
 |
| Tengerparti jelenetemről kimaradt a hóangyal, amit pótoltam hazafele |
 |
| Azt meséltem már, hogy itt az önkormányzatok nem tudnak a hóval mit kezdeni, úgyhogy tél elején ezeket a ládákat feltöltik csúszásgátlóval, és akinek kell, az vihet belőle? (szinte senki nem visz, mert lapátjuk sincs az embereknek hogy kiszedjék, de a lehetőség adott!) |
2012. február 4., szombat
Breaking News - Londonban Havazik!
Kép nincsen, de mínusz két fok van, és esik a hó. Persze csak olyan londoniasan, vagyis 2mm-nél több valószínűleg nem lesz holnap reggelre se, de a lényeg, hogy esik a hó! (17.30)
Ezek a képek 23.20-kor készültek:
Ezek a képek 23.20-kor készültek:
2012. február 3., péntek
Viszontlátásra Malév!
Ma reggel, hosszú haláltusa után csődbe ment a Malév. Annyira nem fog hiányozni, mert londoni viszonylatban piszok drágák voltak mindig is. Malévvel egy kezemen meg tudom számolni hogy hányszor utaztam haza (talán kétszer). Mivel általában 'csúcsidőben' utazok én is (karácsony, húsvét, nyár), ezért szinte sosem jöttek ki olcsóbbra mint a British Airways (BA), Easy Jet vagy akár az általam félig utált Wizz Air is (még úgy is hogy bőröndöt és reptérre utazást is hozzáadtam). A BA és az Austrian Airlines (AA) is ki szokta segíteni a Malévot azzal, hogy codeshare keretében ők is adnak el jegyeket nekik. Ez azt jelenti, hogy a Malév gépre lehetett venni jegyet a BA és az AA oldalán is. Érdekességképpen említem meg, hogy amikor legutóbb így vettem jegyet, akkor a BA weboldalán majdnem 30ezer forintot spóroltam a Malév áraihoz képest (ugyanarra a járatra, ugyanarra a gépre). Szóval az utóbbi években a Malév szerintem csak azoknak volt jó, akik abszolút szezonon kívül utaztak, legalábbis Londonba.
Ennek ellenére valahogy mégis elkapott a nosztalgia. 2002 karácsonyán ültem életemben először repülőn. Akkor már majdnem négy hónapja voltam távol otthonról, és izgatottan, rohadt kényelmetlen magassarkúban vártam Gatwicken az indulást. Szinte tátott szájjal bámultam a reptéri forgatagot és gyönyörködtem az ablak túloldalán várakozó Fokker 70-es típusú gépben. Egészen addig amíg be nem gurult a képben egy hatalmas Boeing, azt hittem hogy ez a Fokker 70 valami óriási gép. Beszálltam és azt hittem eldobom a táskám, kisebb volt a gép mint egy csuklósbusz! (lehet hogy addigra már régen ültem csuklósbuszon, de határozottan rövidnek tűnt). Nem volt első osztálynak hely és engem valahova előre ültettek. Ablakhoz. Amikor felszálltunk, azt hittem be vagyok rúgva. Akkor még nem tudtam hogy a kis gépeken a nyomás - főleg első repülősök esetében - nagyon meglepi a szervezetet, kezem-lábam-szám zsibbadni kezdett, a fejem úszott, és közben vert a szívem mint egy kis madárnak. Repülök!!!
Hamarosan hozták is a kiskocsit, amiről vacsoraidő miatt téliszalámis tálkák kerültek elém, Rama vajkockák és a stewardessek fonott kosárból kínálták a gépen melegített apró császárzsemléket. Kaptunk még karácsonyfa formájú szamos marcipánt is, és citromos teát, kannából, olyan menzaszerűen, de több havi távollét után nagyon ízlett! Gyűjtöttem kis whiskey-ket, unikumot, ittam fantát és Rauch őszilevet... (azóta sem volt ilyen). Nagyon élveztem az utat. A Malév kreditje, hogy életem első repülése ilyen szuperül sikerült.
Így hogy ők becsődöltek, hivatalos nemzeti repülőtársaság nélkül maradtunk. Persze tudom hogy nem ez a legfontosabb a mai magyarok életében, meg ez nem szükséglet a mindennapi élethez, de azért szomorú, hogy most már nincs olyan flottánk ami a magyar zászlót viselné*. Mindenféle mélymagyarság nélkül, hiszen a Malév az utóbbi években mindenféle kézben volt csak magyar kézben nem.
Szerintem hamarosan lesz egy új társaság (ha megjegyezhetem, az index.hu-n javasolt név Magyair fantasztikus!), mert pont a fentebb leírtakból, hiány van a piacon.
Amíg nem lesz új légitársaság, addig a már meglévők (Innen nézve BA, Wizz, Easy és Ryanair) tobzódni fognak a gyönyörtől hogy egyel keveseb versenytárs van (amíg rá nem jönnek hogy ha drága a jegy Budapestre, senki nem fog odautazni).
Most viszont, hogy ma reggel becsődöltek, elgondolkoztam hogy pl ki fogja Londonba hozni a magyar olimpikonokat? A Magyar Olimpiai Csapat hivatalos szállítója az Easy Jet...?
* utólagos helyesbítés: Tudom hogy A Wizz magyar, de a lila-pink színekben nem igazán jön át a magyar zászló nekem 2012 febr 4
Ennek ellenére valahogy mégis elkapott a nosztalgia. 2002 karácsonyán ültem életemben először repülőn. Akkor már majdnem négy hónapja voltam távol otthonról, és izgatottan, rohadt kényelmetlen magassarkúban vártam Gatwicken az indulást. Szinte tátott szájjal bámultam a reptéri forgatagot és gyönyörködtem az ablak túloldalán várakozó Fokker 70-es típusú gépben. Egészen addig amíg be nem gurult a képben egy hatalmas Boeing, azt hittem hogy ez a Fokker 70 valami óriási gép. Beszálltam és azt hittem eldobom a táskám, kisebb volt a gép mint egy csuklósbusz! (lehet hogy addigra már régen ültem csuklósbuszon, de határozottan rövidnek tűnt). Nem volt első osztálynak hely és engem valahova előre ültettek. Ablakhoz. Amikor felszálltunk, azt hittem be vagyok rúgva. Akkor még nem tudtam hogy a kis gépeken a nyomás - főleg első repülősök esetében - nagyon meglepi a szervezetet, kezem-lábam-szám zsibbadni kezdett, a fejem úszott, és közben vert a szívem mint egy kis madárnak. Repülök!!!
Hamarosan hozták is a kiskocsit, amiről vacsoraidő miatt téliszalámis tálkák kerültek elém, Rama vajkockák és a stewardessek fonott kosárból kínálták a gépen melegített apró császárzsemléket. Kaptunk még karácsonyfa formájú szamos marcipánt is, és citromos teát, kannából, olyan menzaszerűen, de több havi távollét után nagyon ízlett! Gyűjtöttem kis whiskey-ket, unikumot, ittam fantát és Rauch őszilevet... (azóta sem volt ilyen). Nagyon élveztem az utat. A Malév kreditje, hogy életem első repülése ilyen szuperül sikerült.
Így hogy ők becsődöltek, hivatalos nemzeti repülőtársaság nélkül maradtunk. Persze tudom hogy nem ez a legfontosabb a mai magyarok életében, meg ez nem szükséglet a mindennapi élethez, de azért szomorú, hogy most már nincs olyan flottánk ami a magyar zászlót viselné*. Mindenféle mélymagyarság nélkül, hiszen a Malév az utóbbi években mindenféle kézben volt csak magyar kézben nem.
Szerintem hamarosan lesz egy új társaság (ha megjegyezhetem, az index.hu-n javasolt név Magyair fantasztikus!), mert pont a fentebb leírtakból, hiány van a piacon.
Amíg nem lesz új légitársaság, addig a már meglévők (Innen nézve BA, Wizz, Easy és Ryanair) tobzódni fognak a gyönyörtől hogy egyel keveseb versenytárs van (amíg rá nem jönnek hogy ha drága a jegy Budapestre, senki nem fog odautazni).
Most viszont, hogy ma reggel becsődöltek, elgondolkoztam hogy pl ki fogja Londonba hozni a magyar olimpikonokat? A Magyar Olimpiai Csapat hivatalos szállítója az Easy Jet...?
* utólagos helyesbítés: Tudom hogy A Wizz magyar, de a lila-pink színekben nem igazán jön át a magyar zászló nekem 2012 febr 4
2012. január 15., vasárnap
Adásszünet
Hogy angolosan fogalmazzak, Stating the obvious (az egyértelmű kijelentése): nem voltam itt....
Sok minden történt. Sok mindent kellett elrendeznem magamban, küzdések, blablabla, ezek azok a dolgok amik mást nem érdekelnek. Illetve, nem azért jönnek ide hogy azokról olvassanak, még akkor is ha ez az én internetes naplóm, ahova azt írok amit csak akarok, és akinek nincs jobb dolga mint a szavaimat kiforgatni és besértődni a saját maga által kreált hülyeségekbe, annak lelke rajta.
2012 január 15-e van (basszus, ma jöttem rá, hogy pénteken 13-a volt??? És én nem is izgultam??? és nem is történt semmi...), idén Olimpia lesz, sógornőmet eljegyezték (vagyis csak egy), szóval esküvő lesz szeptemberben (éljenek a repjegyárak a Paralimpia idején!), lakást szeretnénk venni (Londonban), konferenciát szervezek, továbbra is élvezem az előléptetésemet és az azzal járó extra munkát, túlórát, stresszt és kellemes kihívásokat, hatvanegy kilóval indítottam az új évet (elég hosszú volt magamhoz térni a Zsűriszolgálat okozta derékproblémákból és tessék), de egy csomó tennivaló van, egy csomó jó dolognak nézek elébe, úgyhogy nincs időm a negatív dolgokon merengeni.
Egyébként mióta ezt eldöntöttem, határozottan kevesebb a mitesszerem, és a hajam is jobban csillog. Sőt, mintha a nadrágom is lazább lenne...
Egy gondolat:
Sok minden történt. Sok mindent kellett elrendeznem magamban, küzdések, blablabla, ezek azok a dolgok amik mást nem érdekelnek. Illetve, nem azért jönnek ide hogy azokról olvassanak, még akkor is ha ez az én internetes naplóm, ahova azt írok amit csak akarok, és akinek nincs jobb dolga mint a szavaimat kiforgatni és besértődni a saját maga által kreált hülyeségekbe, annak lelke rajta.
2012 január 15-e van (basszus, ma jöttem rá, hogy pénteken 13-a volt??? És én nem is izgultam??? és nem is történt semmi...), idén Olimpia lesz, sógornőmet eljegyezték (vagyis csak egy), szóval esküvő lesz szeptemberben (éljenek a repjegyárak a Paralimpia idején!), lakást szeretnénk venni (Londonban), konferenciát szervezek, továbbra is élvezem az előléptetésemet és az azzal járó extra munkát, túlórát, stresszt és kellemes kihívásokat, hatvanegy kilóval indítottam az új évet (elég hosszú volt magamhoz térni a Zsűriszolgálat okozta derékproblémákból és tessék), de egy csomó tennivaló van, egy csomó jó dolognak nézek elébe, úgyhogy nincs időm a negatív dolgokon merengeni.
Egyébként mióta ezt eldöntöttem, határozottan kevesebb a mitesszerem, és a hajam is jobban csillog. Sőt, mintha a nadrágom is lazább lenne...
Egy gondolat:
Olyan furcsa, hogy úgy vagyunk a környezetünkbeli emberekkel, mint az ételekkel. Van olyan étel, amit első kóstolásra megutálunk, és azt soha, senki nem tudja úgy elkészíteni hogy megegyük, de van olyan étel, amit elsőre nagyon finomnak találunk, de azóta sem találjuk ugyanazt az ízt, teljesen mindegy hogy hogyan készítik el, vagy tálalják. Vannak olyan ételek, amikből egyszer besokallunk, és aztán jó ideig nem is akarunk belőle többet.
2011. július 7., csütörtök
2005 Július 7
 |
| Amikor odaértem, a Metropolitan Police két magas beosztású küldöttje éppen letette a koszorút. Nem mertem közelebb menni, úgyhogy elég távoli a kép róluk... |
 |
| ...viszont nagyon szép csokrot vittek. |
 |
| 'In memory of those who were killed on 7 July 2005, with continuing thoughts and respect for their families and all who have suffered that day and afterwards. On behalf of all Bus, Underground and Transport for London staff...' - A 2005 Július 7-én meghaltak emlékére, gondolataink és tiszteletünk a családjuknak és mindazoknak akiknek aznap és utána szenvedniük kellett. Az összes busz, metró és London Közlekedéséért dolgozók nevében... |
 |
| Az emlékmű frontján volt ez a csokor. David Cameron, a Downing Street 10 lakosa, Nagy Britannia miniszterelnöke is ott járt ma reggel (nem találkoztunk). Nem tudok egy szót elolvasni (ha valakinek megy, akkor szóljon!), és elfelejtettem hogy ott mit olvastam (tipikus). 'In memory of the victims of ______ (terrorism?) in London on 7 July 2005. They will never be forgotten' - A 2005 Július 7-i (terrorizmus?) áldozatainak emlékére. Sosem feledjük őket. |
Amikor Robbant a Metró
Hat évvel ezelőtt...
Tootingban laktunk, a kórház bejáratával szemben. Aznap reggel buszra szálltam és úgy indultam a metróállomásra. Rózsaszín tavaszi kabátomat igazgattam, nem is figyeltem hogy miket mondanak az emberek mellettem. Tíz perccel később az állomás kapuja már be volt rácsozva. Narancssárga mellényes dolgozók irányítottak mindenkit vissza a buszmegállók fele. Azt mondták, meghibásodott egy jelzőberendezés, és ezért le kellett zárniuk a Northern line egy szakaszát.
Vigyorogva megvontam a vállamat – a 15 percnél hosszabb késésekért a TfL visszaadja az adott utazásra költött összeget, én legálisan kések munkából, nem szakad az eső, és még a reggeli újságból is megkaparintottam egyet. A megnövekedett forgalom miatt elég sokáig tartott eljutni Wimbledonba. Amikor beszálltam a tömött vonatba vettem észre hogy a szintén Wimbeldonból induló District Line sem működött. Persze ez nem jelent semmit – előfordul hogy a metrónak rossz napja van, és több vonalat/állomást le kell zárni ideiglenesen.
Nagyon lassan ment a vonat Waterloo-ra és amikor végre megálltunk, irdatlan tömeggel találtam szembe magam. Ez az állomás (is) mindig teli van emberekkel (Bourne Ultimatum-ban nagyon jól látszik), de akkor reggel olyan tömeg volt, hogy mozdulni alig lehetett. Waterloo vasútállomáson 4 metróvonal is áthalad, és az összes ajtó le volt zárva, közelébe sem jutottunk a metróknak.
Kezdtem ideges lenni – órabérben kaptam a fizetést, jó dolog késni, de annyira azért mégsem – Tomit próbáltam hívni, de nem működött a mobilom. Ekkor hallottam a bejelentést, miszerint az összes londoni metróvonalat lezárták áramszünet miatt. (Azóta már tudjuk, hogy a jelzőrendszereket annyira megrongálta a robbanás, hogy az irányítóknak áramszünet jelzést adott)
Az állomáson hömpölygő tömeg egyszerre indult meg, lökdosődés, tolakodás. Két dologgal lehet igazán felhúzni egy munkába igyekvő londonit: 1. Tömeg amely nem mozdul semerre 2. Metrós késés, buszra kényszerülés.
Az utcára kiérve még sokkolóbb volt a látvány. A járdán és az egyik sávban is csak gyalogoltak az emberek. Felháborodott mobilbeszélgetések ’valami áramszünet van a metrón!’ foszlányai ütötték meg a fülemet, miközben küzdöttem fel magamat egy buszra. Ekkorra már jócskán 10 körül járhatott az idő. A taxik dudálták le az útról az elszánt, gyalogosokat, a buszok óvatosan kerülgették őket. Egyre több és több szirénázó mentő, rendőrautó süvített el mellettünk. A buszon elöl álltam, szinte teljesen a sofőr fülkéjének passzírozva – ekkor hallottam először: bomba robbant egy buszon. Síri csend lett. Senki nem gondolta volna hogy Londonban ilyen történhet. A metró lezár áramszünet miatt és még bombát is robbantanak. Ekkor végre Tominak sikerült elérnie engem. Ő is mondta hogy robbant egy bomba – meg még néhány másik a metróhálózat különböző pontjain.
A buszos út hátralevő részére nem emlékszem igazán. Mire beértem volna a banknegyedbe, az már üresedett, a bankárok amilyen elszántan bementek, úgy haza is mentek a munkából. Azt hiszem 11 után pár perccel érkeztem be a munkahelyemre és sosem felejtem el a megkönnyebbült arcokat hogy látnak. A mobilok nem működtek, hiába próbáltak elérni, csak süket vonalat kaptak és nem tudták hol vagyok... Egymás szavába vágva meséltük hogy kinek milyen útja volt aznap reggel. Volt olyan szakács, aki az állomásáról kilépve hallotta a robbanást. Az élete valószínűleg annak köszönhető, hogy azért is befurakodott az egyel korábbi szerelvénybe. Ha nem fért volna be, lehet hogy ő is az áldozatok közé tartozik.
A buszos robbantás miatt felfüggesztették a buszközlekedés nagy részét is. Vagyis szép és jó dolog volt bemennem dolgozni, de nem tudtam hogy jutok haza. London nem Veszprém. Nem tudtam volna gyalog hazamenni. Mert nem tudtam az utat. Mert nem mertem elindulni. És mert 12,5km lett volna az út.
A család Magyarországon szinte kikészült. Sem Tomit, sem engem nem értek el. E-mailek 2005-ben még nem repkedtek annyira, úgyhogy akinek sikerült írnom azt kértem meg hogy telefonáljon körbe mindenkit hogy jól vagyunk.
A főnököm kedvesen megjegyezte, hogy nagyon szívesen hazaküldene már délben, de nem fog tudni kifizetni ha nem maradok. Hát persze hogy maradtam, reménykedve hogy délután ötre már lesz legalább annyi busz hogy a belvárosból kijussak.
Egy konferencia-központban dolgoztam, az aznapi 250 fős konfóra mindössze huszan jöttek el, azok is csak azért mert nem tudtak hogy hazamenni, és éhesek voltak (az összes bolt bezárt a környéken). Homlokukat ráncolva majszolgatták a tűzdelt csirkét miközben csak bámultak maguk elé. Egyetlen beszédet sem tartottak meg.
Hat körül indultam haza. Az első busz az irodától nem vett fel – a double deckeren jó, ha 15 utas ült. Senki nem nézett senkire, mégis mindenki megnézett mindenkit (jó alaposan). Az Oxford Streeten áthaladva tudatosult a terrortámadás lelki pusztítása. Az összes bolt zárva volt. Semmi nem volt nyitva. Nem volt szemét az utcákon. Emberek sehol, csak a buszmegállókban lézengtek néhányan. A lemenő nap fénye aranyba burkolta az üzletek kirakatait. Szellemváros, azt mondták később a tévében... Vadidegenek kezdtek el beszélgetni, fejüket csóválva. A hírekből már tudtuk, hogy közel keleti öngyilkos merénylők okozták a káoszt, és nem azért mert a 2012-es olimpia szervezési jogát London kapta előző nap. Green Parknál járt a busz, amikor végre tudtam beszélni Zsoltival is. Őt is megnyugtattam hogy rendben vagyok. Csak ijesztő volt végigutazni London belvárosán úgy, hogy az utasok teljesen csendben vannak, senki sem beszél és az utakon nincsenek autók, csak a kötelességtudóan mozgó buszok.
A 2005 július 7-i terrortámadás tragédiája 52 emberéletet és 700 sebesültet követelt. Perceken belül három bombát robbantottak magukra a merénylők, a Circle (citromsárga), Hammersmith and City (rózsaszín) és Piccadilly (sötétkék) vonalakon. A negyedik merénylő elbizonytalanodott és hagyta magát evakuálni a metróról. Ő is buszra szállt, de meggondolta magát és mégis detonálta a hátizsákját (az ő robbantása ölte meg a legtöbb embert az egész támadás során) a Tavistock Square környékén.
A Telegraph oldalán megtekinthető egy videó a szétrobbantott vonatokról és a buszról.
Másnap (pénteken), szinte teljesen üres metróval mentem dolgozni. A szívem a torkomban dobogott, és remegtem. A felszálló utasok közül elég sokan, amikor meglátták a velem szemben aktatáskával ülő turbános utast, arrébb húzódtak. Volt, aki le is szállt. Londonban az emberek megtanultak ismét figyelni a környezetükre. A tévében kérték az ázsiai/arab/stb etnikumok hogy ne bántsák őket, míg a szélső jobboldal egyértelműen az ő hibájuknak rótta fel az egész eseményt. Hamarosan megindult a tippelgetés, az összehasonlítás 911-el. Munkahelyi beszélgetések alapján kiderült: mindenki úgy véli, bár sokan meghaltak, ez még semmi, és egy második támadás bármikor előfordulhat.
Két héttel később, Július 21-én jött is. Ezúttal Sheperd’s Bush, Oval, Warren Street és egy busz Shoreditchben volt a célpont, de szerencsére az újabb merénylőknek nem működött a bomba. Az alapanyagok szavatossága lejárt... A hírek szerint az utasok égett gumiszagot éreztek és rögtön elkezdtek menekülni a másik kocsiba. Szemtanúk szerint a legnagyobb ’robbantás’ is egy nagyobb tűzijátékhoz hasonlított.
Az áldozatok tiszteletére állított emlékmű a Hyde Park Dél-keleti sarkához, a Hyde Park Corner metróállomáshoz közel található.
Tootingban laktunk, a kórház bejáratával szemben. Aznap reggel buszra szálltam és úgy indultam a metróállomásra. Rózsaszín tavaszi kabátomat igazgattam, nem is figyeltem hogy miket mondanak az emberek mellettem. Tíz perccel később az állomás kapuja már be volt rácsozva. Narancssárga mellényes dolgozók irányítottak mindenkit vissza a buszmegállók fele. Azt mondták, meghibásodott egy jelzőberendezés, és ezért le kellett zárniuk a Northern line egy szakaszát.
Vigyorogva megvontam a vállamat – a 15 percnél hosszabb késésekért a TfL visszaadja az adott utazásra költött összeget, én legálisan kések munkából, nem szakad az eső, és még a reggeli újságból is megkaparintottam egyet. A megnövekedett forgalom miatt elég sokáig tartott eljutni Wimbledonba. Amikor beszálltam a tömött vonatba vettem észre hogy a szintén Wimbeldonból induló District Line sem működött. Persze ez nem jelent semmit – előfordul hogy a metrónak rossz napja van, és több vonalat/állomást le kell zárni ideiglenesen.
 |
| Távolról csak betonoszlopoknak látszik... |
Nagyon lassan ment a vonat Waterloo-ra és amikor végre megálltunk, irdatlan tömeggel találtam szembe magam. Ez az állomás (is) mindig teli van emberekkel (Bourne Ultimatum-ban nagyon jól látszik), de akkor reggel olyan tömeg volt, hogy mozdulni alig lehetett. Waterloo vasútállomáson 4 metróvonal is áthalad, és az összes ajtó le volt zárva, közelébe sem jutottunk a metróknak.
Kezdtem ideges lenni – órabérben kaptam a fizetést, jó dolog késni, de annyira azért mégsem – Tomit próbáltam hívni, de nem működött a mobilom. Ekkor hallottam a bejelentést, miszerint az összes londoni metróvonalat lezárták áramszünet miatt. (Azóta már tudjuk, hogy a jelzőrendszereket annyira megrongálta a robbanás, hogy az irányítóknak áramszünet jelzést adott)
 |
| ...közelebb érve már egyértelmű az ezüstözött bevonat... |
Az állomáson hömpölygő tömeg egyszerre indult meg, lökdosődés, tolakodás. Két dologgal lehet igazán felhúzni egy munkába igyekvő londonit: 1. Tömeg amely nem mozdul semerre 2. Metrós késés, buszra kényszerülés.
Az utcára kiérve még sokkolóbb volt a látvány. A járdán és az egyik sávban is csak gyalogoltak az emberek. Felháborodott mobilbeszélgetések ’valami áramszünet van a metrón!’ foszlányai ütötték meg a fülemet, miközben küzdöttem fel magamat egy buszra. Ekkorra már jócskán 10 körül járhatott az idő. A taxik dudálták le az útról az elszánt, gyalogosokat, a buszok óvatosan kerülgették őket. Egyre több és több szirénázó mentő, rendőrautó süvített el mellettünk. A buszon elöl álltam, szinte teljesen a sofőr fülkéjének passzírozva – ekkor hallottam először: bomba robbant egy buszon. Síri csend lett. Senki nem gondolta volna hogy Londonban ilyen történhet. A metró lezár áramszünet miatt és még bombát is robbantanak. Ekkor végre Tominak sikerült elérnie engem. Ő is mondta hogy robbant egy bomba – meg még néhány másik a metróhálózat különböző pontjain.
 |
| ...szemből úgy látszik, nem is olyan nagy az emlékmű, de oldalról a mélysége is bevehető... |
A buszos út hátralevő részére nem emlékszem igazán. Mire beértem volna a banknegyedbe, az már üresedett, a bankárok amilyen elszántan bementek, úgy haza is mentek a munkából. Azt hiszem 11 után pár perccel érkeztem be a munkahelyemre és sosem felejtem el a megkönnyebbült arcokat hogy látnak. A mobilok nem működtek, hiába próbáltak elérni, csak süket vonalat kaptak és nem tudták hol vagyok... Egymás szavába vágva meséltük hogy kinek milyen útja volt aznap reggel. Volt olyan szakács, aki az állomásáról kilépve hallotta a robbanást. Az élete valószínűleg annak köszönhető, hogy azért is befurakodott az egyel korábbi szerelvénybe. Ha nem fért volna be, lehet hogy ő is az áldozatok közé tartozik.
 |
| ...az oszlopokat úgy rendezték el hogy az odasétálónak körbe kelljen járnia hogy megértse... |
A buszos robbantás miatt felfüggesztették a buszközlekedés nagy részét is. Vagyis szép és jó dolog volt bemennem dolgozni, de nem tudtam hogy jutok haza. London nem Veszprém. Nem tudtam volna gyalog hazamenni. Mert nem tudtam az utat. Mert nem mertem elindulni. És mert 12,5km lett volna az út.
 |
| ...minden oszlopon rajta van a dátum, a robbantás ideje és helyszíne |
A család Magyarországon szinte kikészült. Sem Tomit, sem engem nem értek el. E-mailek 2005-ben még nem repkedtek annyira, úgyhogy akinek sikerült írnom azt kértem meg hogy telefonáljon körbe mindenkit hogy jól vagyunk.
A főnököm kedvesen megjegyezte, hogy nagyon szívesen hazaküldene már délben, de nem fog tudni kifizetni ha nem maradok. Hát persze hogy maradtam, reménykedve hogy délután ötre már lesz legalább annyi busz hogy a belvárosból kijussak.
Egy konferencia-központban dolgoztam, az aznapi 250 fős konfóra mindössze huszan jöttek el, azok is csak azért mert nem tudtak hogy hazamenni, és éhesek voltak (az összes bolt bezárt a környéken). Homlokukat ráncolva majszolgatták a tűzdelt csirkét miközben csak bámultak maguk elé. Egyetlen beszédet sem tartottak meg.
 |
| ... az oszlopok a robbantások helyszíne alapján csoportokban állnak... |
Hat körül indultam haza. Az első busz az irodától nem vett fel – a double deckeren jó, ha 15 utas ült. Senki nem nézett senkire, mégis mindenki megnézett mindenkit (jó alaposan). Az Oxford Streeten áthaladva tudatosult a terrortámadás lelki pusztítása. Az összes bolt zárva volt. Semmi nem volt nyitva. Nem volt szemét az utcákon. Emberek sehol, csak a buszmegállókban lézengtek néhányan. A lemenő nap fénye aranyba burkolta az üzletek kirakatait. Szellemváros, azt mondták később a tévében... Vadidegenek kezdtek el beszélgetni, fejüket csóválva. A hírekből már tudtuk, hogy közel keleti öngyilkos merénylők okozták a káoszt, és nem azért mert a 2012-es olimpia szervezési jogát London kapta előző nap. Green Parknál járt a busz, amikor végre tudtam beszélni Zsoltival is. Őt is megnyugtattam hogy rendben vagyok. Csak ijesztő volt végigutazni London belvárosán úgy, hogy az utasok teljesen csendben vannak, senki sem beszél és az utakon nincsenek autók, csak a kötelességtudóan mozgó buszok.
 |
| ... minden áldozatnak emeltek emléket. |
A 2005 július 7-i terrortámadás tragédiája 52 emberéletet és 700 sebesültet követelt. Perceken belül három bombát robbantottak magukra a merénylők, a Circle (citromsárga), Hammersmith and City (rózsaszín) és Piccadilly (sötétkék) vonalakon. A negyedik merénylő elbizonytalanodott és hagyta magát evakuálni a metróról. Ő is buszra szállt, de meggondolta magát és mégis detonálta a hátizsákját (az ő robbantása ölte meg a legtöbb embert az egész támadás során) a Tavistock Square környékén.
A Telegraph oldalán megtekinthető egy videó a szétrobbantott vonatokról és a buszról.
Másnap (pénteken), szinte teljesen üres metróval mentem dolgozni. A szívem a torkomban dobogott, és remegtem. A felszálló utasok közül elég sokan, amikor meglátták a velem szemben aktatáskával ülő turbános utast, arrébb húzódtak. Volt, aki le is szállt. Londonban az emberek megtanultak ismét figyelni a környezetükre. A tévében kérték az ázsiai/arab/stb etnikumok hogy ne bántsák őket, míg a szélső jobboldal egyértelműen az ő hibájuknak rótta fel az egész eseményt. Hamarosan megindult a tippelgetés, az összehasonlítás 911-el. Munkahelyi beszélgetések alapján kiderült: mindenki úgy véli, bár sokan meghaltak, ez még semmi, és egy második támadás bármikor előfordulhat.
Két héttel később, Július 21-én jött is. Ezúttal Sheperd’s Bush, Oval, Warren Street és egy busz Shoreditchben volt a célpont, de szerencsére az újabb merénylőknek nem működött a bomba. Az alapanyagok szavatossága lejárt... A hírek szerint az utasok égett gumiszagot éreztek és rögtön elkezdtek menekülni a másik kocsiba. Szemtanúk szerint a legnagyobb ’robbantás’ is egy nagyobb tűzijátékhoz hasonlított.
 |
| Ott jártamkor épp a füvet nyírta a kertész, de az emléklap körül már most voltak virágok - azokat nem akartam lefényképezni. |
Az áldozatok tiszteletére állított emlékmű a Hyde Park Dél-keleti sarkához, a Hyde Park Corner metróállomáshoz közel található.
ICE - In Case of Emergency. A terrortámadás utáni napokban ütötte fel a fejét az ICE. Mentősök és rendőrök nyilatkozták hogy hasonló katasztrófák esetén megkönnyíti a dolgukat ha tudják hogy kit kell hívniuk. A Cuncimókus, Intyőpintyő nem elég információ, de ha ezt a három karaktert mellébiggyeszti a mobiltulajdonos, akkor a segítség gyorsabban és egyszerűbben eljut a rászorulónak. Az ICE az elmúlt hat évben globálissá nőtte ki magát. Ha te is úgy gondolod hogy jól jöhet, az ICE (vagy ICE1, ICE2, stb) beállításakor ügyelj, hogy ha külföldön vagy, olyan ismerősöd/hozzátartozód számát állítsd be, aki beszél valami idegennyelvet.
2011. június 9., csütörtök
Publikált Író Lettem...
Még akkor is ha ez egy icipicit túlzás is, de mégis.
O Babarczy Veronika még fiatal, de már nagyon sikeres blogjába kaptam lehetőséget írni. Ő kérdezett meg hogy lenne-e kedvem hozzá, és én majdnem elbaltáztam az egészet, de hetedik próbálkozásra, egy dinnyés-áfonyás-almás-agyerősítős gyümölcslé elfogyasztása után végre sikerült egy olyan cikket írnom, ami megfelelt az én elvárásaimnak. Ezután Veronika kicsit megregulázta a soraimat, mert ezt az itteni olvasók is tudják hogy sokszor van helyesírási, nyelvtani és egyéb hibám.
Ma reggel pedig megjelent. Én meg eufóriában vagyok. Még jobban, mint amikor 12 évesen a veszprémi Naplóba írtunk beszámolót az erdélyi osztálykirándulásról. Pedig az se volt semmi, ott volt alatta a nevem is meg minden, de abban segített az Ancsa néni (meg a Peti, aki időközben kiszállt a projektből) és a Napló az alapos beszámolót tőmondatokra kurtítva, fotók nélkül jelentette meg. Itt viszont vannak képek is, mucifocis sorok is, egy kis anglia, egy kis tea, egy kis brit érzés. Olvassátok el, feltétlenül!
O Babarczy Veronika még fiatal, de már nagyon sikeres blogjába kaptam lehetőséget írni. Ő kérdezett meg hogy lenne-e kedvem hozzá, és én majdnem elbaltáztam az egészet, de hetedik próbálkozásra, egy dinnyés-áfonyás-almás-agyerősítős gyümölcslé elfogyasztása után végre sikerült egy olyan cikket írnom, ami megfelelt az én elvárásaimnak. Ezután Veronika kicsit megregulázta a soraimat, mert ezt az itteni olvasók is tudják hogy sokszor van helyesírási, nyelvtani és egyéb hibám.
Ma reggel pedig megjelent. Én meg eufóriában vagyok. Még jobban, mint amikor 12 évesen a veszprémi Naplóba írtunk beszámolót az erdélyi osztálykirándulásról. Pedig az se volt semmi, ott volt alatta a nevem is meg minden, de abban segített az Ancsa néni (meg a Peti, aki időközben kiszállt a projektből) és a Napló az alapos beszámolót tőmondatokra kurtítva, fotók nélkül jelentette meg. Itt viszont vannak képek is, mucifocis sorok is, egy kis anglia, egy kis tea, egy kis brit érzés. Olvassátok el, feltétlenül!
2011. február 25., péntek
Nike Edzőtábor - Egy Órában
Túléltem, bár néha nem voltam biztos benne hogy fel tudok állni.
Már a bemelegítésnél izzott mindenem, a harmadik feladatnál már négykézláb kúsztam volna ki a teremből. Csakhogy én nem adom fel olyan egyszerűen, és előszedtem a raktározott energiámat is - ami úgy körülbelül öt perc alatt el is fogyott...
Valahogy olyasmi volt mint egy nagyon utálatos tesióra, ahol nincs lazsálás és mindig úgy érzed hogy semmi közöd nincs a sportoláshoz. Azért voltak gyakorlatok amiketegészen tűrhetően kifejezetten ügyesen csináltam meg, és a partneremet sem hagytam cserben nagyon.
És hogy egy igazán színes (inkább tejfehér?) hírt is hozzak: A Covent Gardenben található Icecreamist fagyizóban most már anyatejes fagyit is választhat a vásárló. A különlegességet magadaszkári vaníliával és reszelt citromhéjjal ízesítik, de a pontos recept egyelőre nem ismert. Egy gombócban kb 15ml anyatej van.
Senki se aggódjon, a haszonanyukák minden egyes leadott 280 ml után kapnak kb 4700 forintot.
Már a bemelegítésnél izzott mindenem, a harmadik feladatnál már négykézláb kúsztam volna ki a teremből. Csakhogy én nem adom fel olyan egyszerűen, és előszedtem a raktározott energiámat is - ami úgy körülbelül öt perc alatt el is fogyott...
Valahogy olyasmi volt mint egy nagyon utálatos tesióra, ahol nincs lazsálás és mindig úgy érzed hogy semmi közöd nincs a sportoláshoz. Azért voltak gyakorlatok amiket
És hogy egy igazán színes (inkább tejfehér?) hírt is hozzak: A Covent Gardenben található Icecreamist fagyizóban most már anyatejes fagyit is választhat a vásárló. A különlegességet magadaszkári vaníliával és reszelt citromhéjjal ízesítik, de a pontos recept egyelőre nem ismert. Egy gombócban kb 15ml anyatej van.
Senki se aggódjon, a haszonanyukák minden egyes leadott 280 ml után kapnak kb 4700 forintot.
 |
| A Baby Gaga nevű fagyit egy megfelelően beöltözött hasonmás tálalja. |
2011. február 24., csütörtök
Egy Régi Barátnőnek
Középiskolában találkoztunk és ott lettünk barátok, összesen öt évig jártunk egy osztályba. Osztálykirándulásokon együtt kezdtünk szendvicset enni, rögtön ahogy beindult a busz motorja. A beceneve, amit még elsőben ragasztottunk rá, egyszerűbb formában ugyan, de a mai napig megvan. Amikor külföldre ment gyakorlatra, a távolból izgultam végig a szerelmi vonalakat. Amikor mindkettőnk otthonában végre lett számítógép, suli után floppyn írtunk egymásnak leveleket, amit aztán másnap kicseréltünk hogy a másik megírhassa rá a választ.
Mielőtt Angliába jöttem, szinte minden nap mentünk strandra, emlékszem hogy mezítláb vezetett, mert úgy jobban érezte a pedált friss jogsival. Vihogva vallottuk be egymásnak hogy mindketten hatalmas Szandi rajongók voltunk kiskorunkban és ’suttogva’ énekeltük (majdnem) szórol szóra a Tinédzser L’amourt.
Nem állítom hogy mindig tökéletes barátnő voltam, sőt – csináltam nagyon sok olyan baromságot amiért mai szemmel nézve el sem tudom képzelni hogy miért tettem, és bár megbeszéltük a dolgokat, a mai napig szégyellem magam értük. Ennek ellenére amikor kijövetelem előtt nem sokkal összejött egy sráccal, nagyon örültem nekik.
Csakhogy az én elköltözésem okozta távolság, az akkori internethiány, neki a srác és az egyetem éket vert közénk. Aztán az ék szakadékká mélyült, és most meg már úgy érzem hogy legalább egy óceán választ el minket.
A kapcsolat, mondhatni megszakadt és most hogy névnapjára írtam neki egy üzenetet, kurta-furcsa válasz érkezett (férjhez megy, de nem a fentebb említett férfipéldányhoz). És nekem ezen a három és fél soron jár az eszem tegnap este óta. Hogy miért ’csak’ annyi. Érzem, hogy nem akar már velem pacsizni (Szandit énekelni meg pláne), de nem tudom hogy miért? Tisztában vagyok vele, hogy ilyen távlatokból nagyon nehéz egy megszakadt barátságot újra összefűzni, de ugyanakkor úgy érzem hogy nagyon jó lenne.
Hiányzik.
Illetve, hiányzol. Nem tudom hogy olvasod-e a blogot, de ha mégis idetaláltál akkor legalább tudod, hogy miért írtam neked. Még ha nem is jön válasz a legutóbbi soraimra, akkor is gratulálok nektek!
Mielőtt Angliába jöttem, szinte minden nap mentünk strandra, emlékszem hogy mezítláb vezetett, mert úgy jobban érezte a pedált friss jogsival. Vihogva vallottuk be egymásnak hogy mindketten hatalmas Szandi rajongók voltunk kiskorunkban és ’suttogva’ énekeltük (majdnem) szórol szóra a Tinédzser L’amourt.
 |
| Mindenki ismeri, az is aki nem vallja be... |
Nem állítom hogy mindig tökéletes barátnő voltam, sőt – csináltam nagyon sok olyan baromságot amiért mai szemmel nézve el sem tudom képzelni hogy miért tettem, és bár megbeszéltük a dolgokat, a mai napig szégyellem magam értük. Ennek ellenére amikor kijövetelem előtt nem sokkal összejött egy sráccal, nagyon örültem nekik.
Csakhogy az én elköltözésem okozta távolság, az akkori internethiány, neki a srác és az egyetem éket vert közénk. Aztán az ék szakadékká mélyült, és most meg már úgy érzem hogy legalább egy óceán választ el minket.
A kapcsolat, mondhatni megszakadt és most hogy névnapjára írtam neki egy üzenetet, kurta-furcsa válasz érkezett (férjhez megy, de nem a fentebb említett férfipéldányhoz). És nekem ezen a három és fél soron jár az eszem tegnap este óta. Hogy miért ’csak’ annyi. Érzem, hogy nem akar már velem pacsizni (Szandit énekelni meg pláne), de nem tudom hogy miért? Tisztában vagyok vele, hogy ilyen távlatokból nagyon nehéz egy megszakadt barátságot újra összefűzni, de ugyanakkor úgy érzem hogy nagyon jó lenne.
Hiányzik.
Illetve, hiányzol. Nem tudom hogy olvasod-e a blogot, de ha mégis idetaláltál akkor legalább tudod, hogy miért írtam neked. Még ha nem is jön válasz a legutóbbi soraimra, akkor is gratulálok nektek!
Végre!
A köd oszlani kezd.
Az esős-trutyis-lehangolós tegnap után végre kék(szerű) ég köszöntött ránk. Könnyebb volt felkelni, könnyebb volt elkezdeni a napot, és munkába menet még egy virágzó aranyeső bokrot is láttam!
Azt nem tudom hogy Jégtörő Mátyás hagyománya működik-e Nagy Britanniában is, de ha igen, akkor mostantól biztosan tavasz lesz. (Ugye? UGYE?!)
Nem késett a metró, zenét hallgattam, újságot olvastam és mosolyogva érkeztem be dolgozni.
Este megyek, kipróbálom a hírhedt Nike Edzőtábort (egy órában). A tapasztaltak biztosítottak hogy nem fogom bírni, és kifekszek öt perc után, úgyhogy egyelőre becélzom a 15 percet, aztán majd holnap beszámolok a történtekről - persze csak akkor ha túléltem...
Azt hiszem ma még jövök egyet, mert van valami ami nyomja a lelkemet, de valahogy még érlelnem kell egy kicsit hogy hogyan fogalmazzam meg rendesen.
Addig is, éljenek a nárciszok!
Az esős-trutyis-lehangolós tegnap után végre kék(szerű) ég köszöntött ránk. Könnyebb volt felkelni, könnyebb volt elkezdeni a napot, és munkába menet még egy virágzó aranyeső bokrot is láttam!
 |
| Jó reggelt, London! 2011 Február 24 |
 |
| Kicsit feledteti hogy nem jött össze Porto... |
Nem késett a metró, zenét hallgattam, újságot olvastam és mosolyogva érkeztem be dolgozni.
 |
| Kedvesebb a kilátás mint tegnap délidőben az esernyő alól! |
Este megyek, kipróbálom a hírhedt Nike Edzőtábort (egy órában). A tapasztaltak biztosítottak hogy nem fogom bírni, és kifekszek öt perc után, úgyhogy egyelőre becélzom a 15 percet, aztán majd holnap beszámolok a történtekről - persze csak akkor ha túléltem...
Azt hiszem ma még jövök egyet, mert van valami ami nyomja a lelkemet, de valahogy még érlelnem kell egy kicsit hogy hogyan fogalmazzam meg rendesen.
Addig is, éljenek a nárciszok!
2011. február 23., szerda
Éppen Esik
Ultraszar idő van.
Ma is köd (nyolcadik nap!), de most még esővel is fűszerezve van az egész. Az a fajta eső esik, amikor kinézel az ablakon és megnyugszol, hogy már nem esik. Aztán kilépsz a házból és rájössz, hogy igenis esik, méghozzá alattomos mennyiségben. Mivel nincs szél (ami elfújná a ködöt is), ezért csak függőlegesen jön a hideg zuhany - pedig az ilyen elég ritka.
Új telefonom van (juppííí), és ma reggel a metróállomáson meg is örökítettem a vizes, de már hajtásokkal tarkított rózsabokrot. Mint látszik, az új mobilon nincsen makró, pedig az a vízcsepp milyen szép lett volna.
Asztalomnál nyűglődve (nem mintha nem lenne tennivaló...) pattant ki a szikra az agyamból, hogy megnézem a Ryanair weboldalát, hátha van valami piszkosul olcsó repülőjegy valahova ahol a hőmérséklet legalább 12 fok, és minimum 60% esély van kék eget látni.
Lassan nagyon büfé leszek Európa reptereiből, és ABC sorrendben haladva meg is találtam az abszolút kedvező ajánlatot. Március 12-i indulás és 14-i kora reggeli érkezés Porto városába (Portugália). Forintra átszámolva kb 15ezer forint a retúr jegy. Tokostul-vonóstul (mármint hogy a tok és vonó belefér a kézipoggyászba).
Miközben sétáltam ki ebédet venni, el is ábrándoztam hogy milyen lehet Portóban, a képek alapján nagyon bájos városnak tűnik, és még saját metrója is van! Ami inkább vasúthálózatnak tűnik, de a jegy a reptérről a városba mindössze másfél euró, és még átszállni sem kell. Valaki meg tudja mondani hogy Budapesten mennyibe kerül Ferihegyről bejutni a belvárosba...?
Izgatottan hívom a Tomit (aki utál repülni, pont, pont, pont...) és mesélem neki hogy micsoda kincset találtam a neten (főleg, hogy most éppen 18 fok van Portóban!). Mint kiderült, nem tudunk menni mert pont arra a hétre van beosztva terepmunkára (vagyis nem irodában vannak hanem állomásokon méricskélnek), és ilyenkor berendelhetik vasárnap éjszakára is dolgozni. Meg amúgy is... Ő már kinézte hogy hova visz el engem Márciusban Walesbe. Pffff... Nem Porto ugyan (garantáltan nem lesz 12 fok), de azért nem panaszkodhatok.
Azért vitatkoztam vele kicsit hogy miért nem szólt előbb hogy nézeget, mert akkor én nem keresgéltem volna.
Végül megegyeztünk hogy én elkussolok, ő elvisz Walesbe márciusban, áprilisban hazamegyünk, májusi hosszú hétvégét kihasználva elnézünk Edinburgh-ba, és ha még mindig találok valami akciós jegyet valahová a nyárra akkor oda is elmehetünk. Tehát minden nyereményjátékra jelentkezek mint egy őrült. A nagy számok törvénye alapján lassan nyernem kéne valamit...
Ma is köd (nyolcadik nap!), de most még esővel is fűszerezve van az egész. Az a fajta eső esik, amikor kinézel az ablakon és megnyugszol, hogy már nem esik. Aztán kilépsz a házból és rájössz, hogy igenis esik, méghozzá alattomos mennyiségben. Mivel nincs szél (ami elfújná a ködöt is), ezért csak függőlegesen jön a hideg zuhany - pedig az ilyen elég ritka.
Új telefonom van (juppííí), és ma reggel a metróállomáson meg is örökítettem a vizes, de már hajtásokkal tarkított rózsabokrot. Mint látszik, az új mobilon nincsen makró, pedig az a vízcsepp milyen szép lett volna.
 |
| Southfields, 2011 Február 23 |
Asztalomnál nyűglődve (nem mintha nem lenne tennivaló...) pattant ki a szikra az agyamból, hogy megnézem a Ryanair weboldalát, hátha van valami piszkosul olcsó repülőjegy valahova ahol a hőmérséklet legalább 12 fok, és minimum 60% esély van kék eget látni.
Lassan nagyon büfé leszek Európa reptereiből, és ABC sorrendben haladva meg is találtam az abszolút kedvező ajánlatot. Március 12-i indulás és 14-i kora reggeli érkezés Porto városába (Portugália). Forintra átszámolva kb 15ezer forint a retúr jegy. Tokostul-vonóstul (mármint hogy a tok és vonó belefér a kézipoggyászba).
Miközben sétáltam ki ebédet venni, el is ábrándoztam hogy milyen lehet Portóban, a képek alapján nagyon bájos városnak tűnik, és még saját metrója is van! Ami inkább vasúthálózatnak tűnik, de a jegy a reptérről a városba mindössze másfél euró, és még átszállni sem kell. Valaki meg tudja mondani hogy Budapesten mennyibe kerül Ferihegyről bejutni a belvárosba...?
 |
| Kilátás az esernyő alól |
Izgatottan hívom a Tomit (aki utál repülni, pont, pont, pont...) és mesélem neki hogy micsoda kincset találtam a neten (főleg, hogy most éppen 18 fok van Portóban!). Mint kiderült, nem tudunk menni mert pont arra a hétre van beosztva terepmunkára (vagyis nem irodában vannak hanem állomásokon méricskélnek), és ilyenkor berendelhetik vasárnap éjszakára is dolgozni. Meg amúgy is... Ő már kinézte hogy hova visz el engem Márciusban Walesbe. Pffff... Nem Porto ugyan (garantáltan nem lesz 12 fok), de azért nem panaszkodhatok.
Azért vitatkoztam vele kicsit hogy miért nem szólt előbb hogy nézeget, mert akkor én nem keresgéltem volna.
Végül megegyeztünk hogy én elkussolok, ő elvisz Walesbe márciusban, áprilisban hazamegyünk, májusi hosszú hétvégét kihasználva elnézünk Edinburgh-ba, és ha még mindig találok valami akciós jegyet valahová a nyárra akkor oda is elmehetünk. Tehát minden nyereményjátékra jelentkezek mint egy őrült. A nagy számok törvénye alapján lassan nyernem kéne valamit...
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)