10 év margójára

Még freemail-es emailcímem volt. Internetezni csak a suliban, meg pénzért a Kokóban lehett. Már tavasz óta ment a papírtologatás hogy mit hogyan lehetne, kellene. Gyűjtöttem a zsebpénzt, invesztáltam 9800 forintért egy Canon filmes fényképezőbe, Mamáéktól szülinapra kapott borítékot utazótáskába fektettem be és vártam hogy legyen valami.

Azt hiszem talán Júniusban  érkezett egy email, hogy van fogadó család. Igaz nem kislányok hanem egy 8 éves fiú, de a vallás nem számít, van kutya, macska és kert is - jó lesz ez. A térképet naponta böngésztem, volt egy CD-Rom amit miután a számítógép 15 alatt felállt már be is izzítottam, és ezzel a programmal agyonösszevissza tudtam nézni hogy hova is megyek majd.

Közben pergett a nyár, én éjszakánként tökéletesre fejlesztettem a wc papír és fodrocska tészta töltését a teszkóban, új embereket ismertem meg, barátnőmnek addigra jogsija volt így sokszor mentünk le Csopakra úszni egyet mielőtt én felvettem volna az éjszakás műszakot.

Megvettem a buszjegyet is, 26 év alattiaknak extra kedvezménnyel. Azt hiszem a jegy tízezer valamennyi volt, egy útra.

Az utazás előtti napon sírógörcs tört rám, hirtelen úgy betojtam mintha háborúba mennék fegyver nélkül. A negatív ismerős ismerősének ismerősétől hallott tapasztalatok, a saját utazási pánikom egyszerre tetőzött és Anya aggódva suttogta hogy 'ha nem akarsz, akkor ne menj'.

Végül eltelt az utolsó éjszaka is valahogy, és 2002 augusztus 24-én, a Duna azévi áradásának levonulása után alig pár nappal elindultunk Győrbe, hogy felszálljak az Eurolines londoni járatára.

Ahogy tapasztalatlan utazótól az elvárható, három utazótáska (mert nekem azt mondták hogy minden drága, úgyhogy nagyjából az összes ruhámat bepakoltam plusz kispárna), egy Nagy Britannia Autóstérkép (mert elviekben vezetni is fogok ugyebár), 5 ezer forinttal feltöltött Dominó Alcatel telefon, de sem fogkefe, sem fogkrém nem.

Családdal izgatott ideges de könnyes búcsúzkodás, az első dolog amire rájöttem hogy utálok elköszöngetni. Személyesen és telefonon is. A busz ajtaja halk cisszenéssel becsukódott, a nyakamat tekergetve még integettem a delegációmnak, aztán kigurultunk a győri buszpályaudvarról és az addigi életem kilátásainak hátat fordítva elindultunk az osztrák határ felé a ragyogó naplementébe.

Az utazás nagy része éjszaka történt, de azért egyszer valahol Németországban megállítottak minket a német rendőrök, rajtaütés szerű ellenőrzés, passport, idenézz Wiedersehen (anyád, éppen elaludtam derékszögben).

Hajnalra értünk Aachenbe. Eddigre már levágtam hogy Aachen valami nagy dolog lehet, számomra csak egy benzinkút volt nagyon drága dolgokkal, de azért mindent megnéztem, ki tudja hogy mikor látok hasonló boltot legközelebb. Iszkiri vissza a buszra, nehogy itt hagyjanak, és megkezdtem az üres tekintettel előre bámulás művészetének folytatását. Aachen egyébként a Német-Belga határon fekszik, és Magyarország-Anglia autóstávban a mérföldkő, mert innentől számolva már csak három ország és ott vagyunk a kikötőben Anglia felé.

Leuven, Liége, Gent, Brüsszel. Városok, amiket a térképről ismertem csupán (meg Leuven-t a Stella Artois címkéjéről). 36-os filmtekercsem kockáit gondosan beosztva lőttem pár fotót a Brüsszeli buszpályaudvarról, és ahogy mentünk ki az Orbital-ra (Brüsszel körgyűrűje), olyan mérhetetlen izgalom tört rám hogy legszívesebben tettem volna a gázpedálra egy téglát. Vagy százszor elővettem a meghívólevelet (a család levele a határőröknek hogy ők engem tényleg aupairnek hívnak), a bemutatkozó levelüket (hogy melyik mit csinál), a fotójukat (szeretnek sátrazni), és nézegettem a  200 fontot amire oly sokáig gyűjtöttem.

A táj teljesen más volt mint amihez én a Bakonyban és környékén hozzászoktam. Manikűrözött mezők, katonás sorrendben váltakozó zöld növények, sárga növények és már learatott tarlók, fehér tehenek, nyers tégla épületek és a külvárosokban függöny nélkül tátongó ablakok. Calaisbe érve a busszal egy hatalmas hajó gyomrába mentünk, sofőrjeink aprólékosan elmagyarázták, hogy értéket ne hagyjunk a buszban, jegyezzük meg hogy milyen színű emeleten van a busz (merthogy több szint is van!) és hogy melyik kapuhoz vagyunk legközelebb.
Ha Aachennél még azt hittem hogy meg tudom oldani fogkefe és fogkrém nélkül akkor itt már egyenesen szenvedtem. A 13 emeletes hajó összes wc-je női kollégista mosdóvá változott, levetkőzés, hónaljmosás, mosakodás, fogmosás, újrasminkelés, felöltözés, kész. Én meg csak álltam és bámultam hogy nekem ezt senki nem mondta, és rohadtul szégyelltem magam hogy ez az alapvető higiéniás dolog nekem nem jutott eszembe. Soha nem voltam még ilyen messze, sosem gondoltam volna hogy ennyire kényelmetlen lesz fogkefe nélkül.

A 90 perces út utolsó fél órája idegőrlő volt. Láttuk a doveri fehér sziklákat, amik már messziről is nagyon nagynak tűntek, a Westel őrülten üdvözölni kezdett Nagy Britanniában, és végre jelzett a bemondó hogy mindenki fáradjon vissza a járművéhez. Én egy nálamnál még jobban elveszett nénivel voltam párban (Győrben mellé ültem le), ő a fiához és a menyéhez jött látogatóba, és ketten nagyon szépen néztünk ki egymás mellett, amikor én valami táblát kiokoskodtam, ő egyből félinfarktust kapott hogy mi van ha az nem is úgy van, és bentragadunk itt a hajón, és nem érjük el a buszt és visszaküldenek minket és a franciák nem engednek be és csak itt fogunk hajózni oda-vissza amíg a fia nem jön érte. Megtaláltuk a buszt.

Az utastársak némelyikének izgalom, másoknak félelem, de volt akinek rettegés ült ki az arcára. Nekem addig meg sem fordult a fejemben, hogy az angolok visszautasítják a belépési kérelmemet. A busz szépen beparkolt egy épület elé, a sofőrök leszállítottak mindenkit és mondták hogy a másik oldalon várnak ránk, de ha látjuk hogy valakit nem engednek be vagy elvisznek kikérdezni akkor szóljunk, mert akkor nem várnak feleslegesen. Köszi.

Kígyózó sorok, kezemben szorongatom az otthonról hozott papírjaimat és az angol Belügyminisztérium 'leszállókártyáját' (landing card), amit minden nem EUs emberkének ki kellett tölteni. Ez nagyjából annyi hogy tudni akarják hogy a beérkező külföldi hova megy, mennyi időre és ott mit csinál.

70 éves barátnőm hatására itt már totál pánikban voltam, belőlem is kijött a sok 'mi van ha', és mire sorra kerültem már az ájulás szélén álltam. Előttem a pultoknál sorra hangoztak el a diák-vagyok-nyelvet-tanulni-jöttem-nézze-itt-a-papírom és hasonló féligazságok, a határőrnek joga volt tudni hogy kinél mennyi pénz van, volt akinek kiforgatták a pénztárcáját, szóval bennem volt a cidri rendesen. Erre mi történik?! Mosolyog rám az őr, megkérdezi hogy jól utaztam-e (bár válaszolni csak annyit tudtam hogy aha, jesz), megnézi a papírjaimat, bólint az angol nyelvű meghívómra, elkéri az útlevelemet, belecsattint egy plecsnit hogy attól a pillanattól kezdve két éven át au pair vízummal rendelkezem, majd üdvözöl az országban és további jó utat kíván. (A buszra egyébként mindenki visszaszállt, az öt buszos utamon csupán egyszer fordult elő hogy valakit kitettek.)

Az érettségi bizonyítvány kiosztásakor nem voltam magamra ennyire büszke.

A kikötő területéről kiérve jött az első körforgalom, amibe már balról hajtott be a busz, és onnantól Londonig síri csend volt a buszon. Nem is igazán volt látnivaló, csak azt figyeltem meg, hogy mi magyarok mit össze fikázzuk az autópályáink minőségét miközben a londoni körgyűrű, a 188 kilométeres M25 valójában végig tüpp-tüpp-tüpp-tüpp-tüpp. Vártam, vártam a London táblát, tudjátok mint otthon van az 'Üdvözöljük Veszprémben, Wilkommen, Welcome, Bienvenuti, Bonjour' és akkor a testvérvárosok, stb. Nna, London nem üdvözölt senkit, nem volt testvérvárosi felsorolás sem, London az egyszercsak ott volt előttünk. Nem tetszett. Másfél napja mást sem láttam csak suhanó mezőket, teheneket, lengedező, aratásra váró búzatáblákat, az első double decker szinte félelmet keltett bennem. Az utcákon szemét hömpölygött, és mindenféle emberek lökdösték egymást a keskeny járdákon.
Baromira boldog voltam hogy én nem Londonba kerülök, hanem East Sussexbe. Padtársam, a néni, miután összeraktuk neki a fia által hazapostázott nokia telefont (amit ő otthon nem mert összerakni, nehogy eltörje...), már két kézzel markolta az ülést maga előtt, a háta hozzá sem ért a támlához az izgatottságtól. Ahogy a busz bekanyarodott a Victoria pályaudvarra én egyre idegesebb lettem. Újra előtört a pánik, leginkább attól tartottam hogy nem találom meg a családot, vagy kiderül hogy hazugság az egész. Habár lett volna kit felhívnom, egyik sem volt olyan pozícióban hogy két órán belül összeszedjen a pályaudvarról. Rögtön megbántam a három utazótáskát, egyet is alig bírtam el, nemhogy mindet! Nekem tartott a legtovább lekecmeregni a buszról, 70 éves barátőmet még láttam ahogy tobzódik fia szeretetében és nem bír kimászni az öleléséből. Sajnálom, a nevére már nem emlékszem (talán Erzsi, vagy Mari vagy Gizi...?), de remélem hogy jól sikerült az utazása.

Az ölelkező tömeg elkopása után megláttam őket. Pont akkor amikor kezdtem volna kétségbeesni. Ott álltak hárman, ráncolt tekintettel, ugyanolyan zavarban mint én. Odaléptem hozzájuk köszönni, és volt húúú meg haaaa meg mosoly, meg how was your journey (hogy kell angolul mondani hogy ADJATOK EGY FOGKEFÉT?!), a pasi mutogatta az ő papírjukat, kiderült hogy az ügynökség az én érettségi tablóképemet küldték el, amin rövid szőke hajam volt és én meg odaálltam eléjük félhosszú vörösesbarnával. Ezért nem találtuk egymást előbb.

Kicipeltük a kocsihoz a táskáimat, az anyuka meg is jegyezte hogy mindig ilyen sok holmival utazok-e, de erre megint csak beszari módon nem tudtam mit válaszolni. Egy S6-os Audiba pattantunk be, kék kocsihoz kék bőr belső, ülések közepén kék hasított bőr betét hogy ne csúszkáljunk, és az apuka lelkesen körbevezetett London belvárosában, szóval elmondhatom hogy érkezés után fél órával én már láttam a Westminster Apátságot, a Big Bent a Parlamenttel, a London Eyet, a Downing Street-et, a Trafalgar Square-t, és London egy sokkal, de sokkal vonzóbb részletét mint a buszról pár órával korábban.

Újabb másfél óra után egy pub előtt álltunk meg, hogy megvacsorázzunk, és a mai napig emlékszem hogy Chicken arrabiata-t ettem, vagyis csípős csirkés tésztát. Nem is volt annyira csípős, de a meleg étel nagyon jól esett, főleg mert addigra már 31 órája voltam úton. Nagyon kedvesek voltak velem, a kissrác is érdeklődő volt, de nem mertem elővenni a telefonomat sms-t írni az otthoniaknak, mert megegyeztünk hogy csak akkor írok amikor megérkeztem, és a saját szobámat még nem is láttam. Mondjuk a pub tetszett, de mégsem írhattam haza hogy 'kocsmázunk. minden szuper'.

Az állam majdnem kiszakadt a helyéről döbbenetemben, amikor végre a ház elé kanyarodtunk. Valamit magyaráztak, hogy a ház egy régi nyúlfarm helyére épült, de amikor elém tárult a látvány azt hittem félreértettem, mert bizony előttem egy félig összeesett ház volt.

Gondolatok cikáztak át az agyamon, hogyan mondom meg az otthoniaknak hogy itt vagyok 33 órányi utazás után és most derül ki egy S6-os Audiban ülve hogy engem átvágtak, a három táskámból azt sem tudom melyiket ragadjam meg a meneküléshez, és hogy itt a vak sötétben (az angol falukat nem mindig látják el közvilágítással, vagy éppen járdával) hogyan, merre induljak egy olyan nyelvtudással ami kiterjed a Me and my family és az I have a dog and a cat tételekre, amiknél tovább nagyon sosem jutottunk angolórán?

Ne ítélj elsőre. Ez is egy újonnan, saját bőrön tapasztalt dolog volt. Előtte klisének hangzott, de akkor ott rögtön megtanultam hogy nagyon is igaz. A kocsi ugyanis azért lassított hogy koccanás mentesen be tudjon parkolni a ház elé. Amiről később kiderült, hogy az építkezési vállalkozó aki az 5 házból álló utcát felépítette, járt Magyarországon, és nagyon tetszettek neki Érden a házak. A hatodik házhelyet a nyúlfarm tulajdonosa még nem adta el, ezért az megmaradt. A ház az angol igényeknek megfelelően mindenhol padlószőnyeges volt (a konyhát kivéve), modern, ízléses bútorok, két színben passzoló barátságos cica, két színben passzoló életvidám fekete labrador, fürdőszoba amin csak a kissráccal kellett osztoznom (szintén padlószőnyeges!), a szobámban egy óriási ágy terpeszkedett kék-fehér virágmintás Laura Ashley ágyneművel...
Szóval  2002 Augusztus 25-én este megérkeztem egy dél angliai pici falunak tágas házába, amit Magyarország ihletett.

Ennek a napnak ma van 10 éve.

Goldenblog 2012

Egyszer, nagyon régen (tök véletlenül emlékszem egészen pontosan hogy 2010-ben) az utolsó napon amikor még lehetett, ez a blog elindult a Goldenblog versenyen.

Akkor a Mucifoci a top 50-ben végzett, tavaly szerintem az első százat sem sikerült megközelítenem, úgyhogy idén a szavazás első napján eufóriáról számolhatok be, hogy a Top 10 peremét kapirgálom.

Több kategóriában indulhatnak blogok mint valaha, és bár én nem az Egyéb-be jelentkeztem, mégis oda osztottak be. Ebben a csoportban nincs hivatalos zsűri, itt csak a publikum dönt és bár jelenlegi adatok szerint esélyem sincs a Top 2-be kerüléshez,  mégis jó érzés hogy már most annyi szavazatot, klikket és bizalmat kaptam hogy én birtoklom az eddigi összes leadott voks 0,8%-át (az egyéb kategóriában)

Kicsit sajnálom, hogy az Egyéb kategóriába osztanak be minden, máshova nem sorolható profi blogot is, szerintem akinek már könyve van, meg 3500+ rendszeres olvasója, az igazán nem igazán szorul hasonló megmérettetésre, de talán a 2013-as listázás másképp alakul majd.

Köszönöm mindenkinek az eddigi lelkesedést - nagyon jólesik, de természetesen akinek módjában áll az szavazzon még Mucifocira!

Nem Art Decor egyelőre nincs a 10-ben, de még nincs veszve semmi. Izgi.

A Királynő Bugyija Magyar Kézben

Szóval ma reggel olvasom a vicces hírt a Telegraph oldalán, hogy a Királynő bugyiját az eBayen elárverezik. Gondolván hogy ez valami humoros kínai bugyitolvaj lesz, mosolyogva merültem el a cikkben, erre nem kiderül hogy magyar vonatkozású az ügy?

A hír biztos megjelenik majd magyar oldalakon is (ha eddig még nem, mert 2010 decemberében egy másik újság már lehozta az infot), de a lényeg az hogy Erzsébet az 1968-as Chile-i kirándulásán hagyta a repülőgép fedélzetén az alsóneműjét. Arról nem szól a fáma hogy miként került le róla, de a pilóta barátjának, a Bicskéről származó Dobronyi (Döbrönyi?) Józsefnek adta.

Dobronyi nagyon 'szegény' családból származott, idejét szobrászkodással, utazgatással és nőcsábítással töltötte, majd Miamiban telepedett le. Az angol Wikipédia többek között csak művész, világutazó, borgyűjtő, élethabzsoló kúrfinak említi, de persze csak a legszebb értelemben véve beszél Hugh Hefner személyes barátjáról.

József gondosan őrizgette a királyi nacit (mert 2012-ben egy ekkora darabot mégsem nevezhetünk bugyinak), egészen a 2010-ben bekövetkezett haláláig. Akkor a családja megtalálta, és hamarosan úgy döntöttek, hogy pénzt csinálnak belőle. Még az év őszén egy aukciós ház nyilatkozott a megkeresésről, de megfelelő bizonyítékok hiányában valószínűleg nem lett semmi az egészből, így idén a család ismét (csak úgy, mint József birtokának elárverezésekor) az eBayhez fordult.

Az árverést vezető szerint ez egy különleges alkalom hogy az Angol Királynő uralkodásának jubileumi évfordulójára beszerezzük a saját királyi kollekciónk egy darabját. Az aukció négyezer dollárról indult, most éppen 5200 dollárnál áll. A lelkes vásárlóknak május 22-ig licitálhatnak, így a boldog nyertes a jubileumi hétvégére (június 2-5) már valószínűleg kézhez is kapja az értékes darabot.

A bugyi még csak hagyján. De a bácsinak a teljes amerikai neve:

 Baron Joseph 'Sepy' de Bicskei Dobronyi

Engem a Degenere Bocsinkai Jónásra emléleztet... vagy a Döbrögire. Pedig, mint azt az internet elmondja, Sepy bácsi igazi pornórajongó sportember volt. Nem ugyanaz, mindenesetre irigylem az utazásait!

Tündérhegyen

Hol volt,  hol nem volt, valójában egészen pontosan tudom hogy hol volt. Sőt, meg is tudom mutatni hogy hol volt!

Nem az Óperenciás Tenger mögött, mert történetem főhősei szinte közöttünk élnek, nem pedig egy olyan helyen ahova három repülős átszállással sem lehet eljutni. Szóval, egy icipici falucskáról van szó, nem is olyan messze Londontól. Kis tavacskák nagy pontyokkal, keskeny patakok vízesésekkel, tágas tisztások illatozó nárciszokkal és persze erdők, rengeteg madárcsicsergéssel.

Ezen a helyen történt egyszer réges régen, hogy egy gonosz boszorkány házat varázsolt magának. Nem is akármilyet! Vörös téglát használt és fehér ablak-kereteket, tornyokat készített, nem is egyet hanem négyet! Mindig nagy vendégségre készült, de mivel mindenki utálta, soha senki sem ment az ő puccos házába.

Gondolkodott sokat, mit tehetne máshogy? Hiszen csak esznek békát is mások! Fortyogott magában az öreg boszorka, de hiába, továbbra is mindenki utálta.

Nézte őt a falu tündére, nem lesz ez így jó kéremszépen! Szép szóra nem hallgatott a banya, ezért néha néha előbukkant egy-egy fa, vagy virág. Azt remélte a tündér, ezeket ha a boszi meglátja, egykettőre boldogabb lesz általa. Az öreglány azonban csak puffogott és ilyenkor mindig egy újabb nárciszt kapott.

Sok sok év eltelt, és a boszorkány egyre mogorvább lett, mire a tündér megelégelte mindezt. Egy kora tavaszi délután emberi alakot öltött és a kőlépcsőn duzzogó boszira köszöntött.

-     Hát te meg miért duzzogsz már megint, Boszi?
-     Nem duzzogok! És nem is vagyok Boszi!
-     Miért, rossz helyre jöttem? - kérdezte a tündér, de a szeme mosolygott, csak a szája nem még -
      Nem te volnál Borzasztó Piroska, a Piros Palota Asszonya?
-     De igen, az az én nevem. És ki vagy Te, hogy csak így idegyere?
-     Pündi vagyok, de ez most nem fontos. Csak gyorsan valamit mondani akarok. Öreg vagy, ronda és
      ráncos, és ha nem vigyázol, akkor még a fogad is kijáratos lesz a szádból! - boszorkányunk szája a
      dühtől remegni kezdett és felháborodottan felállni kezdett, de Pündi nem engedte szóhoz jutni - itt
      sopánkodsz hogy a kutya se néz rád, de te megeszed az összes békát! Szégyelld magad hogy
      pusztítod az élővilágot! Ha nem értékeled a virágokat és a fákat, nem vagy méltó semmilyen
      szépre. Minden gonoszságod és minden hibád egy újabb szúrós bokrot teremt majd, a lábammal
      egyet kell dobbantanom csak. Így nézz a jövő elébe!
-     Hát persze! Hiszem ha látom! - gúnyolodott a boszorkány, de Pündi legkisebb lábdobbantására is
      előugrott egy tenyérnyi szúrós valami.

A vén banya visszament a házba, és púpos hátát sokáig senki sem látta. Pündi hetente elment hozzá és megmutatta neki, hány szúrós izé nőtt miatta ki. BP hamarosan belátta, hogy ha így megy tovább, az egész birtoka bánja. Meghívta hát a falut egy dínom-dánomra, állítólag két napig is eltartott a boszi mulatsága. Attól kezdve a Piros Palota köré egyre több nyuszi érkezett, meg mókus, és az épülettől balra még egy kis vízesés is kialakult. Borzasztó Piroskát már senki sem utálta, de a biztonság kedvéért Pündi jó néhányszor megdorgálta. Sok volt a vendég, szerettek ott lenni, néha újabb házakat is kellett építeni.

Teltek a telek, múltak a nyarak, a boszi végül végleg az ágyban maradt. A mese itt akár véget is érhetne, de a szép dolgok sosem vesznek csak úgy el.

Ma is létezik ez a hely, én biztatlak hogy járj utána. Tudni fogod hogy mikor értél oda, hiszen csupán egy toronnyal ugyan, de ma is áll a ház, és ha figyelsz, akkor megtalálod Pündi lábnyomát. A szamárkóró  levelei- mert hogy így hívják azt a szúrós növényt - néhol még most is ott lapulnak az egyik domboldalon.
A fák ma már majdnem az égig érnek, de hagyjad hogy a madarak csicsergése vezéreljen téged. Látni fogod a puha mohát ahol a tündér oly sokszor üldögélt, és ha tavasszal érkezel, akkor a nárciszokkal borított völgyeket is megnézheted!

Téli Séta Wimbledon Eldugott Zugaiban

Mivel vasárnap még mindig volt egy kis hó, de már nem volt annyira hideg, kihasználtuk a szinte tavaszias 0 fokot és elsétáltunk a Cannizaro Parkba, Wimbledonba. Körülbelül egy órát sétáltunk odáig, aztán a parkban is kolbászoltunk egy kicsit, majd visszafele a teniszklubot útba ejtve jöttünk. A Cannizaro Parkban találtunk a hóban hóvirágot, a teniszklub körül pedig  a Buddhapadipa Buddha templomot. Még sosem jártunk ebben az utcában és most sem terveztük, egyszercsak odakeveredtünk. A kert nagyon csendes volt, de látszott hogy sok ember jár oda meditálni. A hó ellenére is illatos füstölők szegélyezték a járdákat, sőt, a templom teraszán még egy hógolyóba is tűztek párat, amitől az szép rózsaszín lett!
A bejárat előtt lét tigris (?) szobra őrködött, ezek száját aprópénzzel tömték teli az arra járók. Fogalmam sincs róla hogy mi célt szolgál (valaki esetleg tudja?), de jó európai módon mi is tettünk bele pénzt, és kívántunk valamit. Abból indultam ki hogy Tájföldön biztos nincsenek kutak vagy szökőkutak amit  a turisták kívánságközpontnak használhatnának.
A díszes épületbe nem mentem be. Egyrészt mert a cipőjét mindenki az ajtó előtt hagyta, másrészt meg nem akartam megzavarni a nyugalmukat. Az üvegajtón azért benéztem, nagyon szép díszes és színes volt minden, de az épületnek nagyon kis részét foglalta el ez a rész. Gondolom a hátsó szobák más célt szolgálnak.
A kertben volt egy félig befagyott csónakázó tó, egy kis patak, számtalan pad, és mindenfele kis apró - nekem kegytárgyaknak tűnő - dolgok, néhol készpénzzel körberakva. Jutott hely még bölcsesség tábláknak is.

Pénteki hó maradványa

Cannizaro Park

Buddhapadipa Templom



A Bölcsesség meditációból fakad,
Meditáció nélkül a Bölcsesség elkopik.
Ismerve a fejlődés és hanyatlás két útját,
Úgy kell irányítani magunkat hogy a Bölcsesség növekedhessen

Breaking News - A Szerki ajánlja a cikkemet (A Népszabadság Online hasábjain...)

Wow. Dupla Wow.

Elég kicsi a laptopom úgyhogy nem sok fért bele a képbe, de a lényeg ott van, másodikként ajánlja a szerkesztő a Nem Art Decorban megjelent lakásos cikket. Hacsak nem úgy veszem hogy három kitett dologból a középső van a legkiemeltebb helyen... :P

A biztonság kedvéért ezt a bejegyzést nem csak a Nemartdecorral, hanem Hírességgel is címkéztem... Haha.

(Ennek ellenére sajnálom Whitney Houstont, sokkal jobban mint az Amy Winehouse-t, de én most akkor is boldog vagyok!)

Hóhelyzet a Brit Fővárosban

Annyira nem vészes a helyzet, folyamatosan olvad (ahogy errefelé ez szokása a hónak), már nem esik, úgyhogy a holnapra lefagyó latyakon kívűl más problémáink nem lesznek valószínűleg.

Íme pár kép a ma délelőtti sétáról:

Februári hó ide vagy oda, a nárciszok szezonja beindult

Life's a Beach! Első alkotásom egy pálmafát és napozószéket ábrázol, természetesen tengerparton

Wimbledon Park 2012 Február 5

Hó Shrek

Éppen keményen dolgozok egy hókapusemberen, de senki nem mondta hogy a vizes hó ilyen nehéz lesz

Úgyhogy inkább lett belőle Snotel, azaz Hótel, vagyis hóból készült fotel

Legalább a kapura jó volt a kilátás

Tomi is letesztelte

Szerintem kifejezetten kényelmes, ámbár kicsit hűvös

Tengerparti jelenetemről kimaradt a hóangyal, amit pótoltam hazafele

Azt meséltem már, hogy itt az önkormányzatok nem tudnak a hóval mit kezdeni, úgyhogy tél elején ezeket a ládákat feltöltik csúszásgátlóval, és akinek kell, az vihet belőle? (szinte senki nem visz, mert lapátjuk sincs az embereknek hogy kiszedjék, de a lehetőség adott!)

Breaking News - Londonban Havazik!

Kép nincsen, de mínusz két fok van, és esik a hó. Persze csak olyan londoniasan, vagyis 2mm-nél több valószínűleg nem lesz holnap reggelre se, de a lényeg, hogy esik a hó! (17.30)

Ezek a képek 23.20-kor készültek:

Viszontlátásra Malév!

Ma reggel, hosszú haláltusa után csődbe ment a Malév. Annyira nem fog hiányozni, mert londoni viszonylatban piszok drágák voltak mindig is. Malévvel egy kezemen meg tudom számolni hogy hányszor utaztam haza (talán kétszer). Mivel általában 'csúcsidőben' utazok én is (karácsony, húsvét, nyár), ezért szinte sosem jöttek ki olcsóbbra mint a British Airways (BA), Easy Jet vagy akár az általam félig utált Wizz Air is (még úgy is hogy bőröndöt és reptérre utazást is hozzáadtam). A BA és az Austrian Airlines (AA) is ki szokta segíteni a Malévot azzal, hogy codeshare keretében ők is adnak el jegyeket nekik. Ez azt jelenti, hogy a Malév gépre lehetett venni jegyet a BA és az AA oldalán is. Érdekességképpen említem meg, hogy amikor legutóbb így vettem jegyet, akkor a BA weboldalán majdnem 30ezer forintot spóroltam a Malév áraihoz képest (ugyanarra a járatra, ugyanarra a gépre). Szóval az utóbbi években a Malév szerintem csak azoknak volt jó, akik abszolút szezonon kívül utaztak, legalábbis Londonba.

Ennek ellenére valahogy mégis elkapott a nosztalgia. 2002 karácsonyán ültem életemben először repülőn. Akkor már majdnem négy hónapja voltam távol otthonról, és izgatottan, rohadt kényelmetlen magassarkúban vártam Gatwicken az indulást. Szinte tátott szájjal bámultam a reptéri forgatagot és gyönyörködtem az ablak túloldalán várakozó Fokker 70-es típusú gépben. Egészen addig amíg be nem gurult a képben egy hatalmas Boeing, azt hittem hogy ez a Fokker 70 valami óriási gép. Beszálltam és azt hittem eldobom a táskám, kisebb volt a gép mint egy csuklósbusz! (lehet hogy addigra már régen ültem csuklósbuszon, de határozottan rövidnek tűnt). Nem volt első osztálynak  hely és engem valahova előre ültettek. Ablakhoz. Amikor felszálltunk, azt hittem be vagyok rúgva. Akkor még nem tudtam hogy a kis gépeken a nyomás - főleg első repülősök esetében - nagyon meglepi a szervezetet, kezem-lábam-szám zsibbadni kezdett, a fejem úszott, és közben vert a szívem mint egy kis madárnak. Repülök!!!

Hamarosan hozták is a kiskocsit, amiről vacsoraidő miatt téliszalámis tálkák kerültek elém, Rama vajkockák és a stewardessek fonott kosárból kínálták a gépen melegített apró császárzsemléket. Kaptunk még karácsonyfa formájú szamos marcipánt is, és citromos teát, kannából, olyan menzaszerűen, de több havi távollét után nagyon ízlett! Gyűjtöttem kis whiskey-ket, unikumot, ittam fantát és Rauch őszilevet... (azóta sem volt ilyen). Nagyon élveztem az utat. A Malév kreditje, hogy életem első repülése ilyen szuperül sikerült.

Így hogy ők becsődöltek, hivatalos nemzeti repülőtársaság nélkül maradtunk. Persze tudom hogy nem ez a legfontosabb a mai magyarok életében, meg ez nem szükséglet a mindennapi élethez, de azért szomorú, hogy most már nincs olyan flottánk ami a magyar zászlót viselné*. Mindenféle mélymagyarság nélkül, hiszen a Malév az utóbbi években mindenféle kézben volt csak magyar kézben nem.

Szerintem hamarosan lesz egy új társaság (ha megjegyezhetem, az index.hu-n javasolt név Magyair fantasztikus!), mert pont a fentebb leírtakból, hiány van a piacon.
Amíg nem lesz új légitársaság, addig a már meglévők (Innen nézve BA, Wizz, Easy és Ryanair) tobzódni fognak a gyönyörtől hogy egyel keveseb versenytárs van (amíg rá nem jönnek hogy ha drága a jegy Budapestre, senki nem fog odautazni).


Most viszont, hogy ma reggel becsődöltek, elgondolkoztam hogy pl ki fogja Londonba hozni a magyar olimpikonokat? A Magyar Olimpiai Csapat hivatalos szállítója az Easy Jet...?


* utólagos helyesbítés: Tudom hogy  A Wizz magyar, de a lila-pink színekben nem igazán jön át a magyar zászló nekem 2012 febr 4

Adásszünet

Hogy angolosan fogalmazzak, Stating the obvious (az egyértelmű kijelentése): nem voltam itt....

Sok minden történt. Sok mindent kellett elrendeznem magamban, küzdések, blablabla, ezek azok a dolgok amik mást nem érdekelnek. Illetve, nem azért jönnek ide hogy azokról olvassanak, még akkor is ha ez az én internetes naplóm, ahova azt írok amit csak akarok, és akinek nincs jobb dolga mint a szavaimat kiforgatni és besértődni a saját maga által kreált hülyeségekbe, annak lelke rajta.
2012 január 15-e van (basszus, ma jöttem rá, hogy pénteken 13-a volt??? És én nem is izgultam??? és nem is történt semmi...), idén Olimpia lesz, sógornőmet eljegyezték (vagyis csak egy), szóval esküvő lesz szeptemberben (éljenek a repjegyárak a Paralimpia idején!), lakást szeretnénk venni (Londonban), konferenciát szervezek, továbbra is élvezem az előléptetésemet és az azzal járó extra munkát, túlórát, stresszt és kellemes kihívásokat, hatvanegy kilóval indítottam az új évet (elég hosszú volt magamhoz térni a Zsűriszolgálat okozta derékproblémákból és tessék), de egy csomó tennivaló van, egy csomó jó dolognak nézek elébe, úgyhogy nincs időm a negatív dolgokon merengeni.

Egyébként mióta ezt eldöntöttem, határozottan kevesebb a mitesszerem, és a hajam is jobban csillog. Sőt, mintha a nadrágom is lazább lenne...

Egy gondolat:

Olyan furcsa, hogy úgy vagyunk a környezetünkbeli emberekkel, mint az ételekkel. Van olyan étel, amit első kóstolásra megutálunk, és azt soha, senki nem tudja úgy elkészíteni hogy megegyük, de van olyan étel, amit elsőre nagyon finomnak találunk, de azóta sem találjuk ugyanazt az ízt, teljesen mindegy hogy hogyan készítik el, vagy tálalják. Vannak olyan ételek, amikből egyszer besokallunk, és aztán jó ideig nem is akarunk belőle többet.

2005 Július 7

Amikor odaértem, a Metropolitan Police két magas beosztású küldöttje éppen letette a koszorút. Nem mertem közelebb menni, úgyhogy elég távoli a kép róluk...

...viszont nagyon szép csokrot vittek.

'In memory of those who were killed on 7 July 2005, with continuing thoughts and respect for their families and all who have suffered that day and afterwards. On behalf of all Bus, Underground and Transport for London staff...' - A 2005 Július 7-én meghaltak emlékére, gondolataink és tiszteletünk a családjuknak és mindazoknak akiknek aznap és utána szenvedniük kellett. Az összes busz, metró és London Közlekedéséért dolgozók nevében...

Az emlékmű frontján volt ez a csokor. David Cameron, a Downing Street 10 lakosa, Nagy Britannia miniszterelnöke is ott járt ma reggel (nem találkoztunk).
Nem tudok egy szót elolvasni (ha valakinek megy, akkor szóljon!), és elfelejtettem hogy ott mit olvastam (tipikus). 'In memory of the victims of ______ (terrorism?) in London on 7 July 2005. They will never be forgotten' - A 2005 Július 7-i (terrorizmus?) áldozatainak emlékére. Sosem feledjük őket.

Háát... erről a feledésről annyit hogy a BBC és helyi újságok oldalán eddig egy emlékezést sem olvastam, pedig szerintem lenne mire emlékeznie a londoniaknak.  Ha másra nem is, hát arra hogy hiába viselkednek (viselkedünk) úgy, mintha tömegközlekedéskor csak mi lennénk és pár másik test, azok a testek akkor is ugyanolyan emberek mint mi. És figyelnünk kell a többi testre, hogy tudjuk, mi történik velünk. Itt van pár fotó, ennyit találtam eddig.