Korfu Kalandok

Najó, annyira nem is Kalandoztunk, inkább semmit tettünk, óra nélkül figyeltük a nap múlását és majdnem-korgó-hassal élelmet kerestünk. Időben szálltunk le Kerkyrán, az autókölcsönzős srác már várt minket. Megnyugtatott, hogy a szállásunkat egyszerűen megtaláljuk majd, és már robogtunk is bele a korfui kanyarokba a kis citromsárga, tetőablakos sevinkkel. Agios Georgiosba érkezvén kezdtünk merengeni, hogy akkor most hogy is lesz ez a szállásdolog, de szerencsére a helyi turista-irodában tudták hogy hova kell mennünk, így érkeztünkkor csak leszedtük a kapura kiragasztott papírt (Hagytam neked kulcs a 4-es apartman, Mr Kiss), és már el is foglaltuk a kicsi, de megfelelő stúdiót. A délutánt már strandolással töltöttük. Amint lehetett, helyreállítottuk a szervezetünkben a szükségeket, én kenyeret tunkoltam tzatzikiba, Tomi pedig gondoskodott hogy a Mythos ne melegedjen nagyon fel. Még indulás előtt elhatároztuk, hogy kihasználva a homokos strand nyújtotta lehetőségeket, minden reggel futni megyünk majd. Naná, hogy mindössze egyszer sem került erre sor, mert a futásra szánt időt véletlenül mindig átaludtuk. Azt is elhatároztuk, hogy most majd megnézünk olyan helyeket, ahová öt évvel ezelőtt már nem tudtunk elmenni, a listámon volt vagy 5-7 látnivaló, ebből kereken kettőt le is tudtunk. Például, elfelejtettem hogy a kerkyrai kikötő majdnem teljesen zárt, és nem lehet nagy hajók között kolbászolni. Aztán, én nem tudom hova tüntették a kumquat múzeumot, de kezdem azt hinni hogy csak legenda az egész. Ráadásul, ki gondolta volna, hogy Angelokastro-t (sziklákra épült vár) bezárják délután háromkor?? Azért a környező strandok felfedezése mellett voltunk ám kirándulni is, ezek voltak ám az igazán élvezetes utak! Kanyar, kanyar, kanyar, emelkedő, kanyar, sevi nem fér el, kanyar, szembe jön a helyi busz, sikít, fékezek páros lábbal (pedig nem nálam voltak a pedálok), ezres motorban nem akarnak harapni a pacik...

Becsületünkre legyen mondva, megtaláltuk a Pantokrátort is (a sziget legmagasabb pontja), ott találkoztam egy kiscicaval, akit először megdoromboltattam, majd elneveztem Korfunak (de csak Korfinak beceztem). Panti után továbbálltunk Kassiopi felé, mire odaértünk már-már ki akartam tenni a tacsit, de Tomi meggyőzött, hogy ne engedjek a kanyarok átkának, úgyhogy inkább elpusztítottam egy méretes adag görög salátát.

Esténként néha beugrottunk Pontikossinihez, hogy megnézzük az érkező gépek altestét viszonylag közelről, nem mindig jöttek akkor gépek pont, de minden este pont volt még hely egy gyrosra, egy stifádóra, vagy egy dupla tzatzikire.

Talán az egyik legjobb élményem a Naplemente Vadászat volt. Kinéztem egy kicsi strandot a Korision (vagy Korisson) Tó mellett és szigetre-frissen-érkezett-harminccal-autózó-mazsolát-ötvennel-leelőzve, idővel versenyt futva érkeztünk meg pont időben. Összesen négyen voltunk és gépeket állogatva készültünk dokumentálni ahogy Poszeidón gyengéden magába zárja a napközben bennünket cirógató napsugarakat. A szél végre elcsendesült és a tenger gyengéden locsolgatta a part menti köveket. Sem autó robogása, sem repülő zúgása, sem ember morajlása, sem kabóca zümmögése nem hallatszott, csak a lágy hullámok ütemes sistergése. A másik két látogató hazament és helyettük érkezett egy kiscica, aki ugyan nem engedte hogy ráraboljak, de hajlandó volt játszani velem. El is neveztem Kerkyrának, de csak Rykának becéztem!